Elhangzó szöveg: [Brachfeld Siegfried:] "Mióta itthon otthon vagyok, mindig nagyon szívesen menten Sopronba, nemcsak azért, mert az egész város egy valóságos szabadtéri múzeum, hanem azért is, mert a kedves régi műemlékek között még kedvesebb új emberek élnek. De csodálatra méltó a legújabb soproni látványosság, a Taródi-vár, amiről még sok külföldi barátom kérdezősködött, hogy mi a csoda ez? Hát megnéztem. A várúr hároméves várkisasszonya még vár egy darabig, amig minden vártorony állni fog. Tizenöt éve már, hogy Taródi István rakja itt a köveket, és az a csoda, hogy itt marad a kő a kövön. Hisz valahol bíztak és bíznak a papa tervében, és akaratában, amely oly kemény, mint a sziklák, amiket innen a környékből összehordott, és minden szabad órán, nem félkézzel, ahogyan nálunk némely munkahelyen szokták, hanem mind a két kézzel építi várfalakat és tornyokat. Taródi Istvánról, aki lassan húsz éve soproni Richards gyárban dolgozik, mint festő és karbantartó, munkatársainak az a véleménye, hogy ezzel az emberfeletti munkával, ebből a rengeteg kőből és cementből Pista már régen felépíthetett volna magának egy kacsalábon forgó, szuperkomfortos villát. De kérem, egy szabad országban élünk, egy szabad nép vagyunk. Akkor miért ne lenne szabad Taródi Istvánnak egy várat építeni, saját használatára? Mindenki tudja, aki így családiasan épít, hogy milyen nehéz az anyagbeszerzés, néha mennyire sírni való. Taródi mindjárt a sírköveket a soproni temetőből építi be. Nem zseniális? Hogy mikor fejezi be? Kb. amikor nyugdíjba megy. A távlati terv, hogy hatvanéves korában kész lesz végre a végvár. Reméljük, hogy senki nem fogja megtámadni se a várat, se a várurat. Én kívánok neki és az egész családjának erőt, egészséget ebben az erődítményben. És aztán hadd jöjjön a sok kíváncsi az egész világból és győződjenek meg saját szemükkel, hogyan él nálunk egy magyar munkás."

Kivonatos leírás: