Elhangzó szöveg: A közösség. Egy óbudai általános iskola tanulóinak közössége segítette azokat a chilei gyerekeket, akik nálunk ültek először iskolapadba. Az elsősök utolsó tanítási napján két chilei kislány volt a hetes. [beszélgetés az osztályban]: "– Teri néninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma 24, egy gyerek hiányzik, Boros Géza. – Új pajtásaink jöttek az idén. Szeptemberben itt voltak már, kik azok? Mondd meg Müllerkém. – A chilei gyerekek. – Hogy segítettük őket egész évben? Kós Katika! – Ahogy tudtunk, ahogy tudtunk segíteni, tanítottuk őket magyarul, szünetekben. – Így igaz! Ki tud legszebben olvasni közülük? Tessék! – A Rozika tud a legszebben olvasni az összes chilei között. – Igen, de nagyon jól tud még más is, kicsoda? – A Marci is nagyon szépen… – Áll fel, Marci! Így bizony, ő is nagyon szépen tud olvasni. Jól van, ügyesek, és én most külön megdicsérem a Kaludit, mert nagyon szépen tud írni." Egy chilei lakás az Óbudai Lakótelepen. Az idő múlása, a távolság, a baráti segítség és a békés környezet mind nem elég, hogy feledtesse a fasizmus kezébe került hazát, az átélt borzalmakat. De ebben a lakásban nem is akarnak feledni. Az iskola a lakótelep szomszédságában van. [beszélgetés az osztályban]: "– Milyen városokban jártunk, Javier? – Esztergom meg a Visegrád. – Igen, mutasd meg a térképen, jó? Itt van Visegrád és itt van az Esztergom. – Jó! Juri, mit láttál Visegrádon és Eszergomban? – Visegrádon láttuk a múzeum, meg a nagy kupola, és ott láttuk a királyi ruha, meg a arany korona, és nagyon jó volt, mert mi jártunk ott és nagyon szép volt. – Ricardo, melyik városból jöttél? – Santiago. – Mit mutatnál meg Santiagoban nekünk? Rodrigo? – Kormánypalota és színház nagy, nagyszínház." [tanárnők]: "– Ezek a gyerekek Chiléből jöttek, úgy vettük észre, hogy sok mindent nem felejtettek el, nagyon sok élmény maradt bennük, szomorú élmény. Egyik szombat délután, mindig az utolsók közül megyünk el az iskolából, már senki se volt talán az igazgató-helyettes kartársnővel ketten voltunk, amikor egész szabályos lövésekhez hasonló ilyen zajt hallottunk, annyira megijedtünk, nem tudtuk elképzelni, mi történt, mi van, mi lehet. – Kirohantunk, a terembe teljes felfordulást találtunk, a székekből, asztalokból barikádot építettek, és a két oldalon, egymással szembe állva játszottak. Először meg akartuk szidni őket, mert arra gondoltunk, hogy ez még se iskolába való, de aztán az jutott eszünkbe, hogy saját, legerőteljesebb, legborzasztóbb élményeit élik át újra."

Kivonatos leírás: