Elhangzó szöveg: Ez Miskolc. Legalábbis ilyennek ismerik, akik albumokból, idegenforgalmi plakátokról, képeslapokról, turisztikai filmekből ismerik csak. Mert hiszen ilyen is! De olyan is, amilyennek azok ismerik, akik mindennapjait élik zsúfolt autóbuszaival, 24 kilométer hosszú villamosvonalával, klasszikusnak ugyan nem mondható, mégis egyre öregebb városközpontjával és benne mindenek közepében a villanyrendőrrel. Nélküle talán el is tévedne itt az idegen. De persze ez is Miskolc, ez a tegnapból a holnapba növő város. Hegyektől koszorúzottan, hosszú völgybe szorultan éli a maga életét. Hétköznapi életet él, mert lakói elsősorban hétköznapi emberek. Köznapi gondokkal, köznapi örömökkel nagy szenzációk nélkül és mégis mindig akad itt megbeszélni való. Egy kis tereferére a miskolciak mindig szakítanak maguknak időt. A város valaha kereskedelméről volt híres. Itt cseréltek gazdát a felvidék és az Alföld termékei. Emlékét ma már talán csak a Búza-téri piac őrzi, persze ma már kicsiben és egyszerűsített formában. De egyre inkább alkalmazkodva a mához. Mert mindenütt együtt él itt a tegnap a mával és a ma a születő, bontakozó holnappal. Az emlékezés és a változás városa ez. Igaz nem dúskál műemlékekben, de féltő gonddal őrzi meg azt, amije van. Európa-szerte ismerik és elismerik görögkeleti temploma ikonosztázát. És ha a többi talán túldíszített templomában nem is szenteltek soha püspököket, nem koronáztak és nem temettek soha királyokat, ha alig-műemlék régi középületeiben nem alapítottak soha kormányokat, ez még nem jelent hagyomány-nélküliséget. Csakhogy itt mások a hagyományok. Itt mindig dolgoztak. És dolgoznak ma is. Olykor múzeumba illő gépeken látnak el jelentős exportfeladatokat és ahová tegnap még az elefántvédjegyes egérfogú vitte el a szövetkezet hírét, oda, például Dél-Amerikába most villanyvezeték tartó oszlopokat szállítanak. Pár üzemmel arrébb pedig a hazai piacon talán legkeresettebb termék születik, a gyermekkocsi. Téli, nyári és sportos kivitelben. A keresletet még itt, Miskolcon sem könnyű kielégíteni. Vasárnap délelőtt 11 óra tájt készítettük ezeket a felvételeket. Ezekben az órákban szinte teljesen a gyermekeké a város. A gyerekeké és a pihenésé. Miskolc ilyenkor szinte kihal. Vagy csak erőt gyűjt. Mert hamarosan újra indulnak a gyárak. Hamarosan újra őröl az ősi papírmalom is, hogy celluloiddal dúsított masszájából, amely még cseppfolyósan érkezik a régi és új gépsorokon, hatalmas hengerek közt különösen nemes papírok bálái alakuljanak ki. Itt gyártják a rajz- és térképkartonokat, az útlevélpapírt, sőt a kártyapapírt is. Nem nehéz szeretni ezt az üzemet. A merített ívek vízjelei egy kis történelem áttetsző dokumentumai. És egy cikk, amit mindenki keres. A bankópapír, az is itt készül. Akárcsak az egyetemi diplomák alapanyaga. Mert Miskolc 1949 óta egyetemi város is. Az annak idején a város peremére épült egyetem szinte önálló város. Város a városban. Ma is úgy hívják: Egyetemváros. A hatalmas diákkolóniát akkor még csak az autóbusz kötötte össze igazából Miskolccal. Több mint kétezer diákja közül ezerhétszáz itt lakik a kollégiumokban. Házhoz jön ide minden. A szakorvosi ellátástól az ABC áruházon át az ide kijáró hétvégi színházig. Még bölcsődéjük is épült. Önálló rádióstúdiójuk van. Könyvtáruk háromszázezer kötetével Európa legnagyobb műszaki könyvtára. Van mozijuk, sport-klubjuk, saját újságjuk, és ki győzné felsorolni, mi még. Ha van valahol autonóm egyetem, hát ez igazán az. A fiúknak még udvarolni sem nagyon kell bejárniuk a városba. Miskolc fiataljai szívesen járnak ide szórakozni a jazz és diszkóklubok összejöveteleire. Sokan azt mondják, melegházi életet élnek itt a diákok és ez inkább elválaszt, mint összeköt. Meglehet! De a város ma már nemcsak szellemében, térben is kinyújtja feléjük karját. És az Avasoldal kissé előkelősködő, régi villasorai közt is új kolónia születik. Nyolc művészcsalád kapott itt modern, kétszintes műteremlakást. Egy pár percre benéztünk Lenkey Zoltán fiatal grafikus műtermébe, hogy ellessük, miként karcolódnak rézlemezbe az álmok. Ám a város nemcsak a ma művészeit ösztönzi, a tegnapok legértékesebb alkotásait is őrzi. A Kondor-emlékszoba melletti állandó kiállításon megtaláltuk szinte minden olyan magyar képzőművész egy-egy alkotását, akire érdemes emlékezni. Az új könyvtár pedig 180.000 kötetével méltán dísze lehetne bármelyik városunknak. Budapestet is beleértve. Hogy közvetlenül egy kis temető mellé épült? Hát, bizarr találkozása ez halhatatlanságnak és halandóságnak. Így múlik el a világ dicsősége! Akárcsak a lillafüredi Palotaszálló esetében, amit nem éppen dicső eleink egy örökkévalóságnak építettek, persze a maguk szórakozására és persze az ország pénzéből. Talán szimbólumnak sem rossz: málladozó homokkőből. Később SZOT-üdülő lett, most meg már több éve bizony restaurálják. Restaurálgatják. Mert hát az építőipar, ugye? Meg a munkatempó. De hát minek soroljuk országos gondjainkat! Pedig bebizonyosodott, tudnak építeni is ebben a városban. Szépen is, korszerűen is, sőt még gyorsan is, ha van bátorság a felismeréshez, hogy nem mindig az az olcsó, ami kevés pénzbe kerül. Mert végül is gazdag ez a város és a gazdagság azoktól jön, akik munkával, gondolkodással teremtik meg mindennapjait. Akik úgy válnak igazi és egyedüli gazdáivá és patronálóivá ennek a kétszázezres közösségnek, hogy közben munkakörülményeiket, önmagukat is alakítják. A gyorsan terebélyesedő, "Dolgozz hibátlanul!" munkarendszerben ők azok, akik a régi, nehézkes munkamódszerek elvetését követelik, például a drótcsévélésnél, és bátran javasolnak újat, még ha az egész eddigi technológiát át is kell alakítani miatta. Honnan is lenne különben a ma már országos hírű Borsod Domus Áruház választéka, eleganciája? Persze az is igaz, hogy nem valami pártatlan jótékonyságból, hanem elsősorban önmaguknak teremtik meg ezeket a javakat, a maguk élete szépítésére. És joggal bosszantja őket, ha akármilyen "objektív okból" is nem mindig eléggé sima az út, ha a kelleténél több a bukkanó. Újat építeni, örülni az újnak és aztán még újabbat teremteni a régi helyén lassan miskolci hagyomány lesz. Ezért büszkék a frissen felépült húskombinátra is. Magukénak érzik és szeretnék, ha a kezdeti problémák után most már ez is bukkanók nélkül fejlődne tovább. Mert nemcsak a Medicor Művek idetelepült gyáregységében, ahol az Európa-szerte ismert diagnosztikai táskák készülnek, meózzák aggódva szívünk ritmusát, dobogását. Mindez Miskolc. Mégis, Miskolc mindenekelőtt a Lenin Kohászati Művek. Ez az osztályt is teremtő, ember is alakító, hatalmas üzem. Fiatal olvasztárunk is itt lett igazán munkássá a munkáskolónia, a város, a gyár ösztönzésére és segítségével. Nem akkor, amikor kézbe vette a munkakönyvét, hanem amikor már megértette, megérezte a nehéz, de teremtő munka szépségét, átvette ritmusát, igazán tagja lett közösségének, szóval évek múltával. Mert ez a város nemcsak alakul, alakít is. Nem hősöket, hétköznapi emberek igazi közösségét. Alakít és alakul. Mint gyermek a ruhát, napról napra növi ki önmagát. Napról napra teremt újat a régi helyén. Ha kell, rombol, hogy építsen. Lehet, hogy nem az ország legszebb városa, de a legdinamikusabban fejlődő, önteremtő közösség. És fiatal. Az átlagéletkor 31 év. Magának épít tehát, amikor a holnapnak épít. Hétköznapjait éli hétköznapian, de megteremti új ünnepeit, új hagyományait is. Miskolc munkásváros.

Kivonatos leírás: