Elhangzó szöveg: 1979. február 17-én a kínai hadsereg támadást indított a Vietnámi Szocialista Köztársaság ellen. A kínaiak félmillió katonát vonultattak föl az agresszió során. Szárazon szólnak a hírügynökségi jelentések. Alig néhány évvel Dél-Vietnám felszabadítása után az ország újra önvédelemre kényszerült. Az összecsapásokról, a mozgósításról nemcsak telexszalagok, hanem a frontról Budapestre érkezett vietnámi operatőrök filmtekercsei is tudósítanak. [Duong Minh ezredes magyar hangja]: "Évtizedek óta járom kamerámmal a frontvonalakat. Sok vért, szenvedést, halált láttam. A támadás híre ezúttal a kambodzsai határon ért. Azonnal északra rendeltek bennünket, hogy megörökíthessük Vietnám negyedik honvédő háborúját." 1940-ben Hirohito császár csapatai borították lángba Indokínát. A japán imperializmus nyersanyagok és olcsó munkaerő után sóvárogva indította meg expedíciós hadtesteit. Őket a franciák követték. Nyolc éven át döngött a francia gyarmati hadsereg súlyos léptei alatt Vietnám földje. A Ho Si Minh vezette népi felszabaditó mozgalom ezt a roppant ellenfelet is legyőzte. A Dien Bien Phu-i győzelmet követő béketárgyalásokon az országot két részre osztották. A déli országrészben új, minden eddiginél hatalmasabb ellenség, az amerikai hadsereg vetette meg a lábát. Húsz éven át folyt a küzdelem az egységes Vietnám megteremtéséért. A vietnámi nép felszabadító harcának eredményeként 1975-ben sor kerülhetett a várva várt újraegyesítésre. [Duong Minh ezredes magyar hangja]: "Oly sok év szakadatlan küzdelmei után azt hittük, hogy végre békében, a környező népekkel barátságban láthatunk közös dolgainkhoz. Kisvártatva kiderült azonban, hogy országunk ismét egy nagyhatalom terjeszkedésének útjában áll." Mao Ce-tung, 1965: "Kötelességünk megszerezni Délkelet-Ázsiát, beleértve Vietnámot is." Indokína meghódítása csak része volt Kína nagyhatalmi terveinek. Ezekért a célokért semmiféle erőfeszítés nem volt drága. A négymilliós hadsereg fejlesztése minden más állami feladatot megelőzött, hiszen Mao a világháborút elkerülhetetlennek tartotta. A tömegekbe éveken át sulykolták ezt a gondolatot. Lin Piao, 1969: "A háború kikerülhetetlen. A II. világháború óta huszonhárom év telt el, és már érezzük a puskaporszagot." Minden épkézláb kínai fegyverfogatást tanult, munkás és paraszt, férfi és asszony egyaránt. A gyermekek a háború uszítás légkörében nevelkedtek. Az amúgy is nehéz, megfeszített munka mellett szüntelen katonai kiképzésben, a háború készülődés jegyében telt százmilliók élete. A szórakozást, a felüdülést is jóformán csak a harci erényeket magasztaló forradalmi operák jelentették. 1975-ben Mao Ce-tung még életben volt. A tömegeket az ő magasztalására vonultatták föl. Az ünnepségek színfalai mögött azonban már dúlt az ádáz hatalmi harc az utódlásért. Merre vezessen Kína további útja? Ezekben az években meggyorsult a Nyugatra nyitás folyamata. Még az enyhülést támogató nyugati vezetőktől is hitelt, korszerű technológiát, fegyvert kért a kínai vezetés. A kínai kártya kijátszásától a Szovjetunió óva intette az enyhülést ellenző köröket. Befolyásosak az erők, amelyek ezt szívesen megtennék, de a józanul gondolkodó nyugati vezetők látják ennek veszélyeit. Mao halálával újra fellángolt a hatalmi harc. A pragmatistáknak nevezett frakció elsősorban Mao özvegyét támadta, aki a harmincas évek óta az elnök legközvetlenebb bizalmasa volt. Csiang Csing asszonyt és három társát eltávolították a hatalomból. A torzulásokat, a súlyos hibákat a "négyek bandájának" bűnlajstromára írták. A Mao-i célok megvalósítására a Kambodzsa és Vietnám közti testvérháborút már a pragmatisták szították. [Otit Tang operatőr magyar hangja]: "Amit Kambodzsában láttunk, nyilvánvalóvá tette, hogy Peking a maoizmus kísérleti telepévé süllyesztette az országot. Az egész világ értesülhetett a Pol Pot rendszer esztelen tetteiről, a lakosság megaláztatásairól, a munkásosztály és az értelmiség kiirtásáról, kétmillió ember legyilkolásáról. Ezeken a rémtetteken túl a kínaiak eszközként használták a khmer nacionalistákat Vietnám meggyöngítésére. Erre ürügyként a határviták szolgáltak." Való igaz, hogy annak idején a franciák édeskeveset törődtek a határok pontos meghúzásával. A vietnámi vezetés ezért tárgyalások útján próbálta a gyarmati múlt e nyomasztó hagyatékát felszámolni. Pol Pot azonban, Peking teljes támogatásával, a háborút célravezetőbbnek tartotta. A kínai fegyverekkel indított hadműveletek nem jártak, nem is járhattak sikerrel. Kambodzsán belül is széles népi ellenállás bontakozott ki. Hiába hozták a biztató szavakat olyan jeles kínai személyiségek, mint Csou En-laj özvegye, a Központi Bizottság tagja, az összeomlást semmi külső erő meg nem gátolhatta. Ebben az időben került sor a szovjet-vietnámi barátsági szerződés megkötésére. A békés építéshez nyújtott segítség mellett az egyezmény figyelmeztetés is volt Hanoi ellenségeinek arra, hogy támadás esetén Vietnám minden szükséges támogatást megkap. A kambodzsai rezsim gyors összeomlása súlyos csapás volt Peking délkelet-ázsiai terveikre. Washingtonba már a Vietnám ellen közvetlen támadásra készülő Peking képviselője látogatott el. Teng Hsziao-ping nemcsak a kétoldalú kapcsolatokról tárgyalt. Szereplése arra is szolgált, hogy bizalmatlanságot szítson a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, hogy az enyhülés folyamatát fékezze. A Fehér Házban Teng miniszterelnök-helyettes Vietnám megbüntetéséről is szónokolt. Büntetőhadjárat. Baljósan cseng a szó. Baljós emlékeket ébreszt. Líbiára gondolunk, ahol gyarmatosítók megbüntették a lázadó berbereket, amiért ellenállni merészeltek a francia idegenlégiónak. Abesszíniára gondolunk, amely nem akart olasz gyarmat lenni, ezért feketeinges büntetőalakulatok tették azzá. Spanyolországra gondolunk, ahol a köztársaság megbüntetésére a Condor légió a föld színével tette egyenlővé Guernicát. A csehszlovák nép büntetése Lidice kiirtása volt. Ukrajna hómezői jutnak eszünkbe, ahol a partizánok akcióit a polgári lakosság megtizedelése követte. Kenyában az angolok mészárolták le a népi ellenállókat. A gyarmatosítók itt olyan alapos munkát végeztek, hogy még a halottakat is nyilvántartásba vették. És végül éppen Kínára gondolunk, ahol Csang Kai-sek hóhérai rendeztek nyilvános vérfürdőket. A mai kínai vezetés elfeledni látszik, hogy országában is folyt büntetőakció, de annak során Mao Ce-tung katonáinak tetemei bontották a sanghaji utcát. Vietnám bűne, hogy nem akar Kína csatlósa lenni. Vietnámot azonban nem lehet megbüntetni, mert, mint harminc éven át, most is kész és képes megvédeni függetlenségét. Hadereje korszerű és ütőképes, barátai erősek és megbízhatóak. Az agresszió sem katonai, sem politikai céljait nem érte el: Kína csapatainak kivonására kényszerült. Vietnám kész Kínával való vitáit tárgyalásos úton rendezni, de nincsenek illúziói aziránt, hogy Kína hatalmi politikája egycsapásra megváltozzék. Délkelet-Ázsia igy sajnos még sokáig Földünk válságövezete marad.

Kivonatos leírás: