Elhangzó szöveg: Témánk a környezetünk, amelynek sok arca van. Rohamos ütemben épülő új lakótelepek szomszédságában bontásra ítélt házacskák lapulnak. Lakói szívós elszántsággal művelik kertjeiket, ápolják virágaikat, gondozzák törpe gyümölcsfáikat és parányi szőlőlugasukat. A csikorgó toronydaruk bontanak és építenek, jelzik a törvényszerű változások elkerülhetetlenségét, ám tövükben addig is szüretre érnek a fürtök. S az itt élők óvják a természetet, amelyet a betonrengeteg évtizedeken át visszaszorított, személyes törekvésük találkozhat a közösségi érdekkel, a környezet védelmét szolgáló várospolitikával. Ez a környezet azonban szinte egycsapásra megváltozik, amint a fáradhatatlan virágkertészek és szenvedélyes gyümölcsfametszők a sokemeletes lakótömbökbe költöznek. Lakásuk szebbé és kényelmesebbé válik, tágabb lakóhelyük kopárrá és kényelmetlenné. Fogy a zöld és pusztulásnak indulnak a parkok, nemcsak a külső hatások, hanem a nemtörődömség következtében is. Pedig a telep lakói, különösen ameddig jobb az idő, a hosszúra nyúlt kellemes őszben nem kevés órát töltenek házon kívül is, szemet gyönyörködtető, kedvet serkentő tájat lehetne itt kialakítani. [Riporter, helybéli lakó szinkron]: „– Elnézést, uram! Egy kicsit jobban is vigyázhatna! – Mi köze hozzá?! Ez nem a magáé, ez a Tanács területe. – Otthon, a lakásába is így csinál? – Otthon nem egészen. Egyébként is, szálljanak le rólam! Gyere, fiam!” Hát, megint tanult valamit a gyerek. Évekkel ezelőtt társadalmi összefogással létesítették ezt az ifjúsági grundot. Az ünnepélyes avatáson itt ültették el Budapest egymilliomodik fáját és az ígéret úgy szólt, hogy további társadalmi munkával gondoskodnak fenntartásáról. A buzgóság hamar elszállt s a név ma már inkább csúfolódás az „édes grundon”. Pedig a grund egyre várná a mai, környezetvédő Pál utcai fiúkat. Az egyenlőtlen küzdelem változatlanul tart a rongálók és az építők között. A sakkasztalnál mindenki meggondolja, melyik a jó lépés. A legrosszabb lépés igazi ön-mattaI. A maradványokon az ismeretlen vagy ismert mester kézjegye. Az ifjú nemzedék mintha kicsit szertelen lenne, igaz, vélheti egynémely szülő, nem a lakásban, hanem a közterületen teszi. Így azután hamar felfedezhetik maguk is a hajítógép elvi és gyakorlati működését, testi épségük veszélyére, környezetük elcsúfítására. A jobb napokat látott fotelroncs azonban már nem gyermeki csínytevés. Hetek óta gyarapítja a szeméthalmazt. Ilyen közegben a játék sem játék, és ki mondhatná meg, hídépítő vagy lámparomboló lesz majd a csemetéből? Az út szélén facsemeték, esztendők múlva árnyékot adnak, de megmaradhatnak-e? Pedig a fák szívósan gyökereznek a talajban. Ha zsúfolt a földszint, akadhat hely a tetőn, ott talán jobb életlehetőségei akadnak, mint a lakótömbök között. Hiszen ez a fiatal fasor is küszködik az életért a parkoló mögött. S néhol már a zöld szigetecskék is hervadoznak. Tegyünk egy kísérletet: mi történik akkor, ha egy héttel korábban tudtára adatik mindenkinek, hogy a következő hét végén alkalma lesz beültetni a rideg, sivár környéket. Szándékosan mellőztünk minden külön szervező munkát, tehát nem volt „lépcsőházi agitáció”, a tervezett filmezésnek sem kerekedhetett híre. Vártuk a visszhangot, ami először a legifjabbak zsivajában jelentkezett. [Tanitó néni, gyerekek szinkron]: „– Nézzétek csak, mit találtunk közbe! Gyertek csak ide közelebb egy picikét! Gyertek ide a közelbe egy picikét! Nézzétek csak meg, mit láttok rajta? Mit láttok rajta? – Egy fát. – Zsuzsi! – Ásót. És vizet. És csákányt. Azért, hogy be, be, be tudja magát ásni. – A fa benne van a vödörbe és el akarja ásni magát. – El tudja magát ásni? – Nem! – Hanem mi kell hozzá, hogy sikerüljön elültetni ezt a fát? – Egy bácsi kell hozzá, aki elülteti ezt a fát.” Újabb tábla, a fásítási időszámításban ez már a következő szombatot jelenti. Földbe való bőven akad, a kamera szigorúan a háttérben, s hogy idézzük a megdönthetetlennek tűnő gyermeki bölcsességet: vajon akad-e majd a fához bácsi, aki elülteti? Vagy más, a bácsin inneni korból? [Helybéli lakos szinkron]: „Szombaton reggel kinéztem konyhánk ablakán és láttam, hogy a gyerekek, akik odaérkeztek, az ásókkal elkezdtek, hát a kemény talajon, hát, hogy fejezzem ki magam, szerencsétlenkedni, ugyanis nem bírtak az agyontaposott kemény talajjal. Hát, vagy mérgükben, vagy szórakozásból az egyik ásót az egyik ilyen puha dombon eltemették. Hát, furcsa gondolatnak találtam, hogy ezek a gyerekek vagy az ásó temetésére, vagy a munka temetésére jöttek most itt össze. Megsajnáltam őket, megláttam, hogy ezek a gyerekek tulajdonképpen irányításra várnak. Mer a munkába benne vannak. Hát, lementem, és hát megkezdtük a munkát. – Abba a lépcsőházba lakunk száz, körülbelül száztízen. Akkor az lépcsőházanként, hohó, négyszáz, ötszáz, körülbelül kétezer, kétezerötszáz embernek tudomásul kellett ezt venniük, hogy tényleg itt most már, ez most már nem vicc, itt már tényleg mozdulni kellene. Azt hittem, hogy nem csak egyedül leszek, aki ehhez hozzá mer fogni. Ez egy olyan dolog, hogy ez az, amire nem lehet kényszeríteni senkit. Tényleg nem tart semmiből, az ember szórakozásból is megcsinálja. Megkapálgassa, rendezgeti. De olyan kevesen vannak, többsége azok, akik fütyülnek rá, nem törődnek vele. De az, azt, hogy tényleg nem törődünk vele, mert nem törődünk vele, ezt lehet látni, itt a mellékelt ábra. Néhány gyerek, két-három felnőtt és ennyi, a kétezerből. Mindenki szereti a szépet, de ha tenni kell érte valamit, akkor már gondok vannak. Most hagyjam itt tönkremenni a fákat? Ezek a fák nem maradtak volna itt meg. És hozzáfogtam és mondom, ráértem és nem volt más dolgom és tudom, hogy szebb lesz, meg, meg van értelme, hát legalábbis bízom benne. Gondoltam, hogy hát, itthon egy pára elültetek, hát aztán ez a pár mindig na, még egyet, na, még egyet, na, még egyet. Aztán eljutottam odáig, hogy most már vagy tízet elültettem. Meg aztán az, hogy én ültettem. Meg aztán látom, hogy tényleg van ételme.” Egy nappal később, vasárnap reggel. Ideje mérleget, sőt leltárt készíteni. Az ásó fogyóeszköznek bizonyult, mind a négynek lába kelt, azóta sem kerültek elő. A harminc darabos fakínálatból tizennégyet elültettek, maradt tehát tizenhat. Illetve tizenhatnak kellett volna maradnia, de csupán tizenkettőt vehettek számba, négynek nyoma veszett. Vajon milyen újabb rejtélyt kínálnak a hallgatag erkélyek és néma ablakszemek? A megoldás két tömbbel arrébb kínálkozik és végeredményben örvendetes. A fákat elültették, ha nem is pontosan a tervezett helyen, de jó ügyet szolgálhatnak környezetünk javára. [Helybéli lakosok szinkron]: „– Ha engem kinevetnek, akkor is fogom csinálni. – Ez a hobbim, hát, szeretem a természetet. – Hát nézze itt lakom a környékbe, hát mért ne csináljam? – Szeretem a környéket, szeretem a szépet. Nem is tudom, mit mondjak még. – Hát, ez a miénk. Hát, tessék, ez a kisgyerek itt, itt fog felnőlni. Hát, őneki is szükség van rá. Mi lesz ebből 10 év múlva, hogyha most nem óvjuk meg és nem vigyázunk rá?” Okos a szó. Mért ne vigyáznánk? És kiskerti jó szenvedélyeinket miért ne érvényesíthetnénk közös, nagy parkjainkban? Addig is, tisztelet a magányos fa-őrszemnek.

Kivonatos leírás: