Elhangzó szöveg: A Vigadó Galériában közös kiállításon mutatták be Anna Margit és a világháborúban elhunyt férje, Ámos Imre grafikáit. [Anna Margit szinkron]: "Napokig fent van a vászon vagy a papír vagy akármi az állványon, és én birkózom vele és félek tőle, aztán megjelenik rajta, amit akarok. Ez nem egy misztifikálása a dolognak. Tudom, hogy a felület mit bír el, tudom, hogy az én szándékom mekkora, és akkor egy, ahogy mondják sitzre meg szoktam festeni. Másodszorra nem lehet visszaidézni egy élményt. Az élmény az gyorsan jön és gyorsan megy. Már régen, évek óta szerettem volna egy Ámos-kiállítást, az ember sose tudja meddig él és kötelességemnek is érzem, hogy megmutassam őt erről az oldaláról, amit jóformán senki nem ismer. Olyan szegények voltunk, hogy amíg Ámossal együtt voltunk, addig őneki engedtem át azt a kevés vászonra festés lehetőséget, ami volt. A vászon nagyon drága volt, az ecset borzasztó drága volt, és minden nekünk borzasztó drága volt. Tehát nekem olcsó volt, mert én papírra, azután temperával festettem papírra. 37 éves volt, amit élt. Én tizennégy évig voltam vele együtt. És utána néma csend. Mikor meglátogattam őt - a Bakáts téri iskolába voltak beszállásolva - és oda én be tudtam slisszolni az oldalajtón és hívtam, mer én már akkor bújtam hamis papírokkal, és mondtam, hogy gyere itt van, papír van nálam, gyere menjünk, legyünk együtt! S akkor azt mondta, nem, menjen minden úgy, ahogy a víz folyik. Sokkal később ezt a Bibliában megtaláltam. Szóval ő fatalista volt. Sajnos. Azér én bevallom, sokszor haragudtam rá, miért nem jött velem el, elpusztultunk volna, együtt pusztultunk volna el. S ha megmaradtunk volna, akkor együtt maradtunk volna meg. Formálisan haragudni szoktam rá emiatt, akármennyire hihetetlen."

Kivonatos leírás: