Elhangzó szöveg: Görögországban járunk, az ókori olimpiai játékok színhelyén, Olimpiában. Időszámításunk előtt 776-ban itt rendezték meg először az olimpiai versenyeket. Több mint ezer éven át küzdöttek itt az olimpiai olajágért. A boltíves bejárat alatt az ókori olimpiai stadionba lépünk. Itt kerültek eldöntésre a pentatlon versenyek és a futószámok. A múzeumok nagy becsben őrzött hellén vázáin megtalálhatjuk a korabeli futók alakjait. Ekkor még csak kétféle futás volt ismeretes: a stadionfutás és a fegyveres futás. A pálya egész szélességében építették ki a rajtköveket, a bathronokat. A két párhuzamos sáv az ujjak és a sarok szilárd elhelyezését biztosította. A pálya alsó és felső végében egyaránt volt indulóhely. A két starthely egymástól 192 m 27 cm-re volt: ez a stadiontáv. A klasszikus idők görög gyorsfutói még állórajttal indultak. A jó rajt már a stadionfutásban is nagy jelentőségű volt. A stadiontáv volt akkor a klasszikus síkfutás. A legklasszikusabb atlétikai szám, a 100 m-es síkfutás rajtformája csak lassan és furcsa módon fejlődött a ma is ismert térdelő rajtig. A múlt század közepén az indulóknak a rajtvonalig együtt kellett futniok. Az volt a lényeges, hogy egy vonalban érjék el a rajtvonalat, ahol a starter, az indító állt. A futóknak egymás ujjait kellett fogniuk, a starter szakította el a futók kézfogását és kézfelemeléssel jelezte, ha jó volt a rajt. Ha a futók nem egyszerre érték el az indulóvonalat, a rajtot a vonalbíró érvénytelennek nyilvánította. Néhány évvel később a futók egymásnak háttal állva dobszóra indultak, jóval a rajtvonal mögött. Kezet fogva, oldalazva futottak néhány métert, csak a vonalon volt szabad elengedniük egymás kezét, és csak ezután lehetett a cél felé futni. A célba érést is dobszó jelezte. Később divatossá lesznek az amatőrök és a hivatásos futók közötti kihívásos versenyek. Amíg az amatőr állva indulhatott, a másiknak hasra kellett feküdnie. Azonban rájöttek, hogy fekvő helyzetből előnyösebben lehet indulni. Nézzük csak! A futó mellső fekvőtámaszba helyezkedett. A versenyző a rajt felszólításra lábát maga alá húzta és amolyan guggoló rajthelyzetből indult. Később ismerté lett a lunge-rajt. A versenyző állva indult, karját előre-hátra lengette. Ha az indítójelre karja éppen előre lendült, akkor rajtja jól sikerült, ha pedig karja éppen hátul volt, akkor lassabb volt a start. Ismert volt a dab-rajt is. Ez is állórajt volt. A futó az elől lévő lábbal rövid, kitámasztó lépést tett, ez biztosította a gyors lendületbe jövést. Aztán jött a crouch-rajt, a félig álló, félig guggoló rajt. Ebből alakult ki a térdelő rajt. Az atlétika történetének első nyilvános síkfutó küzdelmeit 1850 és 1876 között 100 yardos távolságokon rendezték. Megengedett volt a legkülönbözőbb testtartás, a más-más karlendítés. A mai guggoló rajt előfutárja fedezhető fel ebben a starttípusban. Ez a beállás pedig a ma ismert középtávfutó rajt őse. Főleg a múlt század utolsó évtizedeiben, de még 50-60 évvel ezelőtt is ezek a rajttípusok voltak a legismertebbek. Így kezdődtek a modern atlétika rövidtávú küzdelmei, először az angol iskolákban és egyetemeken, később lassan az egész világon. Ma már mosolyogtató, de ilyen ünnepélyes-szigorú volt a szalonruhába öltözött indító bíró, nálunk Magyarországon is… [Szinkron]: "- Elkészülni! Vigyázz!" És persze az időmérés. Akkor még nem volt ismert a stopper, és előfordult az egy-két másodperc tévedés. Már a század 10-es éveiben sokezres közönség előtt versenyeztek a síkfutók. A szögescipő azóta se változott, de a rajt sokat módosult. A négy évenként sorra kerülő újkori olimpiák nagyban elősegítették, hogy a rajtstílus sok változaton ment át. Az 1924-es párizsi olimpián még megvolt a pályaválasztó kötélkordon. A versenyzők kis gödröket ástak maguknak lábtámaszul. Fehérköpenyes starter ügyelt a futók készülődésre. A gödörben elhelyezett lábfej megfeszítésével a rajt is gyorsabbá lett. A 20-as évek végén már a női síkfutók is szerepeltek nemzetközi versenyen. Még ők is a sima talajra feszített lábbal startoltak. A kis rajtgödrök után - amelyeket a versenyzők maguk kapartak - következett a mélyített falu gödör. A lábfej majd teljesen elfért benne, az elrugaszkodás így könnyebb volt. 1928-tól ismeretes a rajttámla, amelyhez már nem kellett pályát rongáló gödröket ásni, mert a támla szöggel beverhető. Magyar pályákon is megjelent a ferde fatámasz, a mesterséges rajttámla. A versenyzők rajtgépnek nevezték. Persze nem gépek, mert nem működnek, csak támaszt adnak. De erős támaszt, mert a mélyített gödör helyet a talaj szintje fölé, a támlára helyezhető a láb, és így a kiindulás is gyorsabb lehet. A rövidtávú rekordok néhány tizedmásodperces fejlődésében a rajttámláknak döntő szerep jutott. 1948-ban használták először a talajra rögzíthető, fémlemezes rajttámlát. A talplemezeket egymástól tetszés szerinti távolságra, az egyéni rajtstílusnak legkedvezőbben lehetett beállítani. Ilyen fémlemezes rajttámlát használtak az 50-es évek sprinterei, főleg a jó reflexérzékű néger futók alkalmazták eredményesen. Nézzünk csak egy versenyt! Mint egy kis tűzgolyó, úgy robban el a rajttól Murchison a 10 év előtti világhíres síkfutó. De hogy jobban megfigyelhessük, futtassuk vissza a rajtig. Tehát… újból start! Jó elrugaszkodással már a rajtnál jelentős előnyt szerez, izmos lábai, mint dobverők peregnek a salakon és hiába üldözik a többiek, övé a győzelem. Izmos lábak, erős felsőtest: ez napjaink rövidtávfutóinak ismertetője. De egyre korszerűsödik a rajttechnika is. A 100 m-es síkfutásban már egy tizedmásodperces javulás is nagy teljesítmény. Ezért szerkesztenek újabb és újabb rajtgépeket, amelyekkel eredményesebbé tudják tenni az indulás-gyorsaságot. Már a verseny előtt 10-15 perccel ott tartózkodnak a rajtnál: méricskélnek, kalapálnak, formálják a legjobb starthelyzetet. A budapesti Universiadén is ilyen támlákat használtak a rövidtávfutás mesterei. Magyar pályán először az Universiadén használták a számozott, hangszórós pályaszekrényeket. [Szinkron]: "- Elkészülni!" A versenyző közvetlenül maga mögött hallja az indító szavát és a pisztolydörrenést. [Szinkron]: "- Vigyázz!" Ez is eredményesebbé teszi a startot, és végig a vágtát 100 m-en át. És ennyien vigyázzák az időt, a tizedmásodperceket. Persze néha hiába a legjobb rajtgép! Ha a versenyző reflexérzéke csak egy pillanatra kihagy, bennragad a startnál. Így akkor már nélküle futják a távot. Ilyen eset gyakran megtörtént, amióta síkfutó számokat rendeznek. Ez már előfordult a század eleji első versenyeken is. És most had mutassuk be az újkori atlétika legnagyobb sprintereit. Századunk első nagy síkfutó egyénisége a többszörös világcsúcstartó és az 1920-as olimpia győztese, az öt esztendeig legyőzhetetlen amerikai Paddock. A rajtolás maradt a gyengéje, de a vágtája és véghajrája ellenállhatatlan volt a kanadai Williamsnek, az 1928-as amszterdami olimpia aranyérmesének. Három évig nem akadt legyőzője és hazájában nemzeti hősként ünnepelték. A sprintkirály, minden idők legnevesebb vágtázója a 30-as évek világcsúcstartója, a négyszeres olimpiai bajnok Jesse Owens. Soha se futott világcsúcsot, de éveken keresztül minden versenyét megnyerte, a legelegánsabb vágtázó: Bobby Morrow. Melbourne-ben három olimpiai aranyérmet nyert. A "villámlábú", az eddig leggyorsabban rajtoló sprinter, a német Armin Hary ezeken 1960. júliusában, Zürichben a világon először futotta 10 mp alatt a 100 m-t, de állítólagos kiugrás miatt a versenybíróság újrafutást rendelt el. Alig 30 perc múlva hárman álltak rajthoz és Hary újra bebizonyította villámsebességét. Néhány méter után lepkekönnyedséggel, elegánsan otthagyja társait, mintha mágnes vonzaná a cél felé. És az idő újra 10 másodperc! A síkfutás történetének addigi legnagyobb teljesítménye. És Owens, a 30 év előtti bajnok újra olimpián. Ezúttal már a lelátón. Lássuk most a legutóbbi nagy világverseny, a tokiói olimpia döntőjét. A legelső pályán az amerikai néger Hayes. Az eddigi olimpiai győztesek között ő volt a leggyorsabb. Szinte nem érnek nyomába a többiek. A 100 m alatt több mint 20 m-rel előzte volna meg az első újkori olimpia győztesét. Másodpercenként 10 m-t futott és 10 mp-es világcsúcsbeállítással lett aranyérmes. Minden idők leggyorsabb vágtázóinak küzdelme a rajttechnika és a futógyorsaság fejlődésével újabb és újabb világcsúcsot eredményezett. Egykor a görög futók alapozták meg jövőjét. Rövidesen már 10 mp-en belül futhatják a 100 métert, mégis az elmúlt évtizedek sprintkirályai a maguk idejében éppen olyan kiválóak voltak, mint a holnap "szupersprinterei".

Kivonatos leírás: