Elhangzó szöveg: 1958 szeptemberében a Magyar Vöröskereszt Országos Központja az Elnöki Tanács titkárságához benyújtott javaslatai alapján megbízta Zahorán Mátyás békéscsabai szűcsmestert, hogy alakítson egy olyan szervezetet, amely az alkoholizmus elleni harcot tűzi ki programjául. Így született meg tizenöt évvel ezelőtt Békéscsabán az első Magyarországi Alkoholizmus Elleni Bizottság és Klub. Tagjai és vezetői olyan emberek, akik hosszú ideig maguk is az alkoholizmus betegségében szenvedtek. Krizsán György napi alkohol adagja hosszú éveken át tizenkét féldeci és húsz nagyfröccs volt. Gyulavári András 1949-ben vett részt először elvonó kezelésen. 1960-ig hét ízben visszaesett, de tizenkét éve nem iszik. Ma ő a klub titkára. "Célunk az volt, hogy mi, akiknek sikerült megszabadulnunk szenvedélyünktől, segítséget nyújtsunk minden embernek, akiknek az életét az alkohol válságba sodorta. Arra is rájöttünk, hogy munkánk csak akkor lehet hatékony, ha a rászorulóknak helybe visszük a segítséget." "Lányom 32 éves, két szép gyermek anyja. Sajnos az alkohol rabja lett. Az ital elvonja őt kötelességeitől, elhanyagolja gyermekeit és otthonát." Levelek, bejelentések, a gyámhatóságtól és a Vöröskereszttől kapott címek segítségével felkutatjuk az alkoholistákat. Meggyőzzük betegségükről, betegségük gyógyíthatóságáról és kezelés céljából intézetbe juttatjuk őket. Tizenegy éven át naponta másfél liter pálinkát és két liter bort ivott meg Nagy András. 1959 óta gyógyultan tevékenykedik, mint a klub egyik aktivistája. Zahorán Mátyás, a mozgalom alapító tagja húsz évig volt alkoholista. Mértéktelen iszákossága miatt családjával is szakítania kellett, kizárták a Pártból. Elkeseredése az öngyilkossági kísérletig vezette. 1955. december 5-e óta nem iszik. Megtalálta családját, újra elvette feleségét. Az Antialkoholista Mozgalom életcél lett számára. "Nincsenek illúzióink. Tudjuk, nem minden alkoholista gyógyítható, mégis úgy érezzük, egyetlen emberről sem szabad lemondanunk." Ezzel az akarattal indultak el másfél évtizede, és ezzel a gyakorlattal folytatják ma is. Ahogyan útjuk során városok, tanyák, fasorok váltják egymást, életek, sorsok, helyszínek tárulnak fel, vagy záródnak be előttük. Céljuk-vesztett tárgyak, szögletek, csendéletek mozdulnak, a mondatok omladékony falak sötétjében tapogatóznak, földpadlós szobák, ablakok fényfoltjai között tehetetlen arcokat kutatnak a kérdések. Tudnak-e segíteni? Áttörhetik-e a némaság, a félelem, a magány és a gyanú rétegeit? Megnyílnak-e szavukra az önmagukba zárt világok, mozdulatok? Kutathatják-e a lezárt lakások történetét? Felfedhetik-e akár egyetlen család sorsát? "Végső elkeseredésemben fogtam tollat a kezembe, mivel emberi erőm már kevés ahhoz, hogy férjemet meggyőzzem. Bármilyen szépen kérem, bármilyen durva vagyok hozzá, nem tud magának parancsolni, számára megszűnik a világ, és csak a kocsma marad. Pedig szeretném felnevelni három szép gyermekemet, de nem sok a reményem." "Tíz év alatt 7856 családlátogatást végeztünk, 3750 alkoholista gyógyulását segítettük elő. A teljesen gyógyultak száma körülbelül kétezer fő. A gyógyult alkoholistát nem szabad egy percre sem magára hagyni. Élete így céltalanná válik. Ha a szabadult iszákos magára marad, menthetetlenül rabja lesz ismét az alkoholnak. Ezért a betegnek programot kell nyújtani, közösségi programot." Saját életük tapasztalataiban ébredtek rá, hogy minden határozat, törvény, rendelet és juttatás kerülőutakon és a legtöbb esetben személytelenül találkozik az emberrel. Ezért vállalták, hogy a társadalom általános segítségét a magára maradt és sérült egyén felé irányítják. A zárt osztályon az elvonósok elmebetegekkel vannak összezárva. Van olyan alkoholista beteg, aki hetedszer fordul meg itt. Rajtuk hogyan lehet segíteni? "Rendszeresen látogatjuk őket, ébren tartjuk bennük a gyógyulás lehetőségének reményét. Állandóan kapcsolatban maradunk velük, s ha szabadulnak, munkát, élelmet, ruhát, lakást szerzünk nekik." Kiürült kertek, hallgatásba süppedt tanyák, fagytól feltépett földutak kanyarognak a város irányába. Azok az emberek, akik a vidék távoli pontjairól indulnak el és azok is, akik a városból jönnek, itt találkoznak egymással. A felejtés és megőrzés közösségében itt oldják fel az ismétlődő napok, az ismétlődő munka egyformaságában szerzett magányosságukat. Várják, hogy többen jöjjenek. Jöjjenek, akiket felkerestek, akik meggyógyultak! Jöjjenek a távoli tanyákról, a városokból is! Jöjjenek, akik leveleket küldtek, és akik leveleket kaptak! Jöjjön el a négygyerekes asszony, az öreg házaspár és részeges fiaik, és mindazok, akiknek kenyeret, ruhát, cigarettát, vonatpénzt adtak! "Tizennégy évi önkéntes munkánk eredménye, hogy megkaptuk az öregek szociális napközi otthonát. Hetente két alkalommal tartunk itt klubbesteket. Tagdíjainkból tavasszal teadélutánokat, kirándulásokat, különböző rendezvényeket szervezünk." Nagy András úgy érezte, hogy számára mindez kevés. A szervezés, a nyilvántartások adathalmazában már-már elveszítette a kapcsolatát az emberrel. Így találta meg Andreát, alkoholista szülők elhagyott, állami gondozott gyermekét. [Nagy András és Andrea beszélgetése]: "Hát ki van itten?" "Bandi bácsi!" "Bandi bácsi van itten? Látod, Bandi bácsi jött idehaza. Vártál már engemet?" "Igen." "Igen? Vártál?" Hétvégekre, családi ünnepekre elhozza az intézetből és hazaviszi szoba-konyhás lakásába felesége és tizenhat éves lánya mellé. [Nagy András és Andrea beszélgetése]: "Mit csinálnak ezek a bácsik itten?" "Fényképeznek."

Kivonatos leírás: