Elhangzó szöveg: Elhunyt Simon István költő. Annak a népből előrajzó nemzedéknek volt kiemelkedő fia, amelyik a felszabadulás után, a magyar nép igazi hazáját végre megteremtendő, halálig szóló elkötelezettséget vállalt. Nemrégiben is még a hűségről beszélt a Filmhíradó kamerája előtt. [Simon István]: "Én mindig a világ gyógyszerét, azt a csodás verset keresem, melytől megszelídülne a lét, ha bűvös sorait pengetem, azt, amelyért Homérosz óta ezrek álltak már csatasorban. Nehéz tapasztalatok árán eszméltem rá, hogy az életnek törvényei, méghozzá költői értelemben is megfogalmazható törvényei vannak. És éreztem, magam is csak úgy juthatok valamire törekvéseimmel, költői szándékaimmal, ha úgy tudok hinni a megjavítható világban, ahogy nagy elődeink hittek. Én egy nagyon kicsi és mondhatnám nagyon zárt, de különleges szép világot örököltem a sorstól. Egy igazán kicsi tájegység, a Bakony erdei között megbúvó falucska, embermeleget árasztó közössége nevelt gyermek- és legénykoromban. Keszthely és Sümeg között van ez a falu, ősi paraszti fészek, melyben tanúja lehettem a múltnak és az átalakuló életnek. Kicsi világ ez, de mint cseppben a tenger, ma már benne van a nagyobb világ is, az a nagyvilág, melyben talán azért érezhettem otthonosan magamat, Koreától, Vietnámtól Egyiptomig, Kubáig, mert van egy kis világom, a szülőföldem, mely annyi mondandót kínál a költőnek is. Vén tőkék, körte, alma és barackfa a vagyonom, és rétes lugasok, hol a szorgalmas, mindent tevő gazda metszett, kapált és oltogatott, s pincelyuk, melyen szalma, nem is zsindely télen havas, nyáron zöld tető, s ha megkoplalt a borjakból lett tandíj, ház az mondtam, nem örökölhető? A körtéket akarja, a csodás lé zamatát, a tőkék gyökereit, hogy később elmondhassam, az apámé volt, tőle kaptam, mikor megkérdezik a gyümölcs titkát, a bor tüzét és örökké lássam kezét, arcát, a szép bajuszt, s hozzámondhassam: szegény már a földé, de ő utána maradt ez a juss."

Kivonatos leírás: