Elhangzó szöveg: Meg kell állni egy pillanatra a Szépművészeti Múzeum lelkes munkatársainak új kezdeményezése mellett is. A nagyértékű alkotások gyűjteménye mostanában - hetenként kétszer - kisiskolások feszélyezetlen csapataitól hangos. A szokatlan foglalkozásoknak nem csak a majdani értő közönség nevelése a célja. Több ennél: a gyermeki fantázia serkentése, az alkotás folyamatába való gyakorlati beavatás. (szinkron:) " – Gyerekek, hogy körül néztetek itt a XX. századi kiállításon, mondjátok el, hogy mi jut eszetekbe erről a modern szoborról! Jó? – Hát ez olya, mint egy nyíl, amit például akadályversenyen föl lehetne használni, mondjuk jobbra mutat. – Ez olyan, mint egy torz tükör, mert a benne lévő arcokat eltorzítja. – Ez olyan, mint egy monogram, hogy aki ezt csinálta az belevéste a saját monogramját. – Hát úgy néznek ki, mint egy ilyen csatorna lenne. – Vagy mint egy ablakot, amit bedobtak kővel és így háromfelé repedt. És még itt az oldalai is olyan, olyan formájúak." A művekkel való ismerkedés és a beszélgetés után a gyerekek letelepszenek a kiállítással szomszédos műhelyekben, ahol minden számba jöhető anyag rendelkezésükre áll. A téma szabad, csupán annyi a megkötés, hogy valamely élményüket formálják meg rajzban, vagy gyurmából, papírból, agyagból. A készülő művekkel egyidejűleg valami más is megszületik: a művészetek terén való otthonosság érzete. Az alkotómunkát követő értékeléskor a gyerekek meglepő biztonsággal magyarázzák kifejező eszközeiket. (szinkron:) "– Ez Velence. A kék-zöld erdőkkel, a piros-sárga házakkal s a barnák azok olyan kis kikötők. – S mér’ ezeket a színeket használtad? Mer’ ennek képzeltem és ez ilyen üde, üde, szóval nem szomorú! – Jól van, leülhetsz, Gergő!" Hogy ezek nem "műalkotások"? Az itt nem is baj.

Kivonatos leírás: