Elhangzó szöveg: Amikor az igazi népművészetnek alig volt becsülete, 1940-ben Ortutay Gyula így irt a paraszti kultúráról: „Az alkotó egyén ereje, a közösség őrizte hagyományokban leledzik, de munkájában a saját egyéniségét adja.” E gondolat nagyszerű igazolása, a Kossuth-díjjal most kitüntetett Kántor Sándor egész életműve. A 84 éves mester, több mint 70 esztendeje formálja az agyagot, amelyről így, hosszú munkásélet után is, szinte szerelemmel vall. [Kántor Sándor szinkron:] „Nagyon érdekes, nagyon kedves, formálható, az ember akarata belevihető, könnyen, akiben van valami, az agyagból meg tudja csinálni, kijön. De nem mindenki látja meg, hogy mit lehet belőle. Nagyon érdekes mesét hallottam az öregektől, hogy az ördög, mikor tanulta ezt, hát annyira csinálta volna az agyagból, és hát nem ment neki, már olyan dühös volt, elkezdtek potyogni a könnyei, és akkor el kezdett csúszni az agyag, akkor jutott eszébe, hogy ehhez víz is kell, és akkor tett hozzá vizet, és akkor úgy tudta szépen megformálni. 71 éve dolgozom. Én rajzolni szerettem már egész kis gyermekkoromban. A formaérzék, a színérzék, az mind valami olyan valami nem megtanulni, hanem bentről jön. Van bennem olyan őserő, ami úgy tapasztaltam, hogy csak ezer ember közül kerül egy-kettő-három. Szó sem lehet, hogy abbahagyjam, mert hogyha dolgozom, akkor leköt az, amivel foglalkozom, az idő folyását jobbá teszi. Ha még beteg volnék, valami fáj, akkor is elfelejtem. Szóval dolgozni kell. Ez a munka nekem nem teher.” Kántor Sándor helyét, és jelentőségét a fazekas népművészetben egyetlen tény határozza meg: sosem elégedett meg a hagyományok egyszerű másolásával. Fiatal korától alkotásnak tekintette a fazekasmunkát. Művészi fejlődéséről szemléletesen beszélnek a Néprajzi Múzeum termeiben, önálló kiállításán bemutatott szemet gyönyörködtető munkái.

Kivonatos leírás: