Elhangzó szöveg: A nemrégiben fiatalon elhunyt költő, Nagy László volt a vendége Kőbányán, a Pataki István Művelődési Házban az ifjú irodalombarátok költészetnapi beszélgetésének. Sajnos, most már csupán a szavait őrző felvétel segítségével. [Nagy László szinkron]: „Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a szikla-csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!” [Közönség szinkron]: „Gyermekkoromat én is ott töltöttem, ahol ő volt gyerek, ugyanott Iszkázon. Azért is érdekes számomra az ő egész világa. És ő, valahogy ebből a kis faluból nagyon messze el tudott tekinteni.” „Ő maga írja, hogy amit el szeretne érni, és bemutatni, az a szülőföldem, és a csillagok. És ez a két véges, ami végsősoron meghatározta a munkásságát. Egyrészt a mikrovilág, amiben élt, és a makrovilág, amihez művészetével végsősoron el tudott jutni.” „Ő tényleg a fiatalok között az egyik legnépszerűbb költő, nem tudnám megfogalmazni, hogy miért, de meggyőződésem az, hogy az egyenességéért, az őszinteségéért, tehát azért, hogy nem volt mese, ha ő valamit el akart mondani, akkor természetesen a költői nyelvén, elmondta. Tényleg, Nagy László annyira magával ragadó, hogy egyszerűen nem lehet nem olvasni. Ha valaki belekezd egy verssorába, bárhol legyen az, és bármi legyen az, akkor az magával ragadja, és végig kell olvasnia.” „A ki viszi át a szerelmet, azt én úgy érzem, hogy ki viszi tovább az irodalom és az emberek szeretetét.” „Még talán annyit, hogy akkor tud tovább élni, és akkor él igazán tovább, hogy ha az ember nem vesz tudomást arról, hogy meghalt. Na, most én legalábbis így vagyok ezzel, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy meghalt, és nem is akarom tudomásul venni.”

Kivonatos leírás: