Elhangzó szöveg: A Közel-Kelet három kontinens összekapcsolója, három nagy világvallás bölcsője. Itt ma minden változik, minden forrásban van. Régi és új, gazdagság és szegénység, vallás és műszaki haladás olvasztótégelye ez a térség. Az Ezeregyéjszaka meséinek földjéről nagyon is reális, és sokszor véres eseményekről ontják tudósitásaikat a hírügynökségek. Napjainkban az Egyesült Államok fokozott erőfeszítéseket tesz, hogy saját érdekeinek megfelelően alakítsa a válságok rendezését. De miért nem hozhatott a Camp David-i izraeli-egyiptomi-amerikai csúcstalálkozó tényleges megoldást? A gyökerek 30 esztendőre nyúlnak vissza. Erre a vidékre, az angol fennhatóság alatt álló Palesztinába, a II. világháborút követően tömegesen érkeztek a nácizmus barbárságától sújtott zsidók. Művelés alá vették a földet, létrehozták településeiket, és kialakították katonai, valamint polgári igazgatási szervezeteiket. A Szovjetunió, és többi nagyhatalom kezdeményezésére az ENSZ elrendelte, hogy az angol uralom alatt álló Palesztinát egy zsidó és egy arab államra osszák fel. Így akarták otthonhoz juttatni a bevándorolt zsidóságot. Az angol-ausztrál csapatok 1948-ban hagyták el a térséget. Másnap kikiáltották Izrael államot, harmadnap pedig kezdetét vette az első arab-izraeli háború. A reakciós arab rendszerek egyesitett haderőit Faruk egyiptomi király, és Abdullah transzjordániai emír irányították. A háború Izrael győzelmével végződött, úgy, hogy még növelhette is a számára kijelölt területet. Sok százezer arab kényszerült elmenekülni ekkor szülőföldjéről. Így született a Palesztin probléma. Az ötvenes évek elején új fejezet kezdődött a Közel-Kelet történetében. Az egyiptomi úgynevezett Szabad Tisztek Bizottsága megdöntötte a monarchiát. Egyiptom Nasszer elnök vezetésével szembekerült a gyarmatositó hatalmakkal, a hazai és a nemzetközi nagytőkével. A szakadást a Szuezi-csatorna államosítása tetőzte be. Anglia és Franciaország fegyverrel próbálta Nasszer döntését keresztülhúzni. A hadműveleteket Izrael kezdeményezte, maga mögött tudva London és Párizs katonai támogatását. A fegyveres harc a Szovjetunió erélyes fellépése nyomán szűnt csak meg. Két győztes háború felcsigázta Izrael reményeit. Az Eufrátesztől a Nílusig húzódó „nagy Izrael” megteremtésének gondolatát politikai programmá emelték. Ennek megvalósítására lázas fegyverkezésbe kezdtek. Támogatást az Egyesült Államoktól kaptak. Az amerikaiak katonai hídfőállásnak szánták Izraelt az arab világ haladó irányzataival szemben. A térség így törvényszerűen sodródott egy újabb háború felé. Az 1967-es júniusi, vagy más néven hatnapos háborúnak fő célja az volt, hogy összeroppantsa, és gazdaságilag visszavesse a haladó arab rendszereket. A sikeres hadműveletek nyomán Izrael tartósan berendezkedett az elfoglalt arab földön. A háború eredményeképpen Izrael területi fennhatósága ötszörösére növekedett. A Szuezi-csatorna is használhatatlanná vált, így a hajók éveken át csak Afrika megkerülésével juthattak el Ázsiába. A Biztonsági Tanács erőfeszítései, hogy Izraelt a jogtalanul elfoglalt területek visszaadására szorítsa, eredménytelenek maradtak. A hontalan palesztinok vagyonkájuk roncsaival az arab nagyvárosok árnyékában húzták meg magukat. Lassacskán felnövekvőben van egy új palesztin nemzedék, amelynek sosem volt saját otthona. Nehéz sorsuk a gyermekek rajzain is tükröződik. Falvaikat a megszállók a föld színével tették egyenlővé, hogy helyükön megerősített stratégiai településeket hozzanak létre. A háború utáni dermedt csendet a palesztin riadó törte meg. Egyes palesztin szervezetek a terrort választották harci eszközül, repülőgépeket téritettek el, és robbantottak fel, brutális módon megzavarták a müncheni olimpiát, politikusokat ejtettek foglyul és olajtárolókat gyújtottak fel. E módszereket a palesztinok többsége elítélte, hiszen csak kárt okoztak a nemzeti ügynek. A Palesztin Felszabadítási Szervezet Jasszer Arafat vezetésével azért küzdött, hogy fegyverrel elvett földjét fegyverrel szerezze vissza, de a palesztinok többsége ma már nem az erőszakos utat tartja az egyetlen lehetőségnek. Amikor 1970 őszén Nasszer egyiptomi elnök elhunyt, a világ tudta, hogy egy korszak véget ért. Az utód a nasszer-i politika folytatását ígérte. Rövidesen kitűnt azonban, hogy Szadat útja más. Az arab szocializmus eszméjének helyét újra az Iszlám foglalta el, és kezdetét vette a haladó erők visszaszorítása. Szadat a közel-keleti válság ügyében gyors döntést akart kicsikarni. A hadsereget ujjászervezte, a csüggedt vezérkarba lelket öntött. A háborúra a legteljesebb titokban készültek. A terv lényege a váratlanság volt. Asszad szíriai elnökkel a támadás időpontját egy szombati napra tűzték ki. A vallási ünnepet ülő Izraelben szombaton megáll az élet, nem működik a televízió és rádió, így a tartalékosok mozgósítása roppant körülményes. Az izraeli vezetés nem hitt a katonák figyelmeztetéseinek, nem hitte el, hogy Egyiptom képes támadást indítani, és átkelni a csatornán. És 1973 őszén megkezdődött a történelem második legnagyobb tankcsatája. Több mint kétezer páncélos csapott össze a Golán-fennsíkon és a Sínai-félszigeten. Az arab-izraeli háborúk történetében Izrael először nem volt képes katonai győzelmet aratni. Még a polgári települések elleni légitámadások sem vetették vissza az arab erőket. Ebben a háborúban alkalmazták először sikerrel az arab államok az olajfegyvert. Felfüggesztik az olajszállítást az izraeli támogató országoknak. Ez a politikai lépés energiaválságot idézett elő a nyugati világban, amely energiahordozóinak tekintélyes hányadát a Közel-Keletről szerzi be. Világossá vált, hogy a válság rendezése erőszakos eszközökkel többé nem képzelhető el. Így most már a tel-aviv-i vezetők is tárgyalóasztal mellé kényszerültek. Az első megbeszélések a Szovjetunió és az Egyesült Államok társelnökségével Genfben indultak meg. A folytatás két csapatszétválasztási egyezmény volt, amelynek folytán ENSZ csapatok ékelődtek a frontvonalak közé. A megállapodások Kissinger közvetítésével jöttek létre. De itt ismét holtpontra jutott a rendezés ügye, megfeneklett a kis lépések politikája. Az utóbbi hónapokban számtalan megbeszélés folyt az új izraeli miniszterelnök, Begin és az amerikai politikusok között a folytatás lehetőségeiről. Az izraeli közvélemény is követeli az immár három évtizedes viszály azonnali rendezését. A józan hangok ellenére is az amerikai és izraeli vezetés helyi háborúkban akarja elvéreztetni azokat az erőket, amelyek elutasítják a rendezésnek álcázott amerikai beavatkozást. Ennek egyik drámai példája az évek óta tartó libanoni polgárháború. Amikor a múlt év novemberében az egyiptomi szfinx megmoccant, és váratlanul Jeruzsálembe utazott, sokan azt várták, hogy heteken belül megkötik a békét. Mindez elsősorban Izrael hajthatatlanságán bukott meg. Az egyiptomi elnök lépése földrengésszerű hatással volt az arab világra, amely két részre szakadt. Még Szaúd-Arábia sem helyeselte egyértelműen Szadat vállalkozását. Csak a marokkói király, a szudáni elnök és az iráni sah támogatja fenntartások nélkül a külön alkudozást. A szadati különutas politikát elutasító arab országokat a közös fellépés vitte a szovjet fővárosba, ahol a Szovjetunió támogatásáról kaptak biztosítékokat. Ezek a vezetők először Tripoliban egyeztették álláspontjukat. Eszerint a közel-keleti rendezés alapja kizárólag az összes érdekelt felek részvételével megtartandó közös tárgyalás lehet. A genfi konferencia megszakadt fonalának újrafelvétele a palesztinok problémáit, és letelepítését is megoldhatná. Az úgynevezett szilárdság frontjának reményei, a közös rendezés ma még sajnos távoliak, így a válság megoldására még várnunk kell.

Kivonatos leírás: