Elhangzó szöveg: 1979. december 17. A külső Váci úti csőtörés miatt néhány család a Pannónia Szőrmeárugyár kultúrtermében töltötte a hétfőről keddre virradó emlékezetes éjszakát. A megpróbáltatásokra és egy társukra emlékeznek a szemtanúk. [Varga István munkatársai és hozzátartozói szinkron]: „A feleségemmel együtt jöttünk hazafelé, és néztük mi ez a csoportosulás itt a szövetkezet előtt. Akkor láttuk, hogy a víz körülbelül mellig ért itt a Váci úton a nagy csőtörés következtében. Első ablakon már kezdett becsurogni a víz, próbáljuk megmenteni, ami menthető, hát ez egy ilyen kollektív gondolat volt. Fogtuk, lementünk egyszer elkezdtük rakosgatni a székeket, össze mindent, amit lehetett. – Mondom, Pista hagyjuk az egészet és gyerünk föl. Azt mondja, Jani bácsi ezeket az új székeket föl köll vinni, mert ez tönkre fog menni, mer lemezekből van. - S mikor megyek visszafelé a második fuvarért, körülbelül a kazánháznak a kapujánál jártam, amikor valami nagy csattanás volt, és kiabálás segítség, segítség! Látom, hogy két ember, aki lent volt és közel volt a lépcsőn szalad fölfelé és kiabálnak, hogy áttörte a falat a víz. Tele volt székek minden repkedtek ott tégla minden. Hát körülbelül az 10 másodperc alatt megtelt vízzel. Akkor jutott eszembe, hogy a Sas Jani bácsi még lent maradt. - Akkor a Török Béla meglátott, akkor az kiabált, hogy adja ide a kezét, adja ide a kezét! Följövünk abba pillanatba teljesen plafonig lett a víz. Nézek körül, mondom hol a Pista? Azt mondják átment a Pista. Mondom, jaj ne beszéljetek, hogy átment a Pista, lent van a pincébe. Még mindig azt hajtogattam: a Pista a pincébe van. - Amikor már 20-30 centire ki tudták a pincéből a vizet szivattyúzni, megtalálták őt. A lejárati lépcső alá volt be sodorva teljesen, és az a sok bútor ez oda beszorította. - Apósom nem jött haza az utolsó vonattal, kora hajnaltól kezdve próbáltunk telefonálni be a szövetkezetbe, hogy mi történt, esetleg baleset érhette a gépek mellett. A déli órákba vettük észre a szövetkezet kocsiját. Hát szörnyű volt. Anyósom azóta se tud belenyugodni. Csak bolyong a lakásba, nem lehet úgy végigmenni a lakáson, hogy ne rögtön ő jusson eszünkbe. Ez az új ház, ahol most lakunk négy-öt éve kezdtük el építeni. Mindent ő intézett. Járunk körbe a házba, és semminek nem találjuk a helyét, egy apró szöget nem találunk, mert ő rakott el mindent.” Elment egy ember. Természetes volt számára, hogy a bajban tenni kell. Varga István csoportvezető a veszéllyel szembenézve, mint a magáét sietett menteni a közösség tulajdonát.

Kivonatos leírás: