Elhangzó szöveg: Legenda és valóság is volt egyben a „régi magyar vendéglátás”. Kitűnő konyha, és európai viszonylatban alacsony árak tették vonzóvá vendéglőinket hazaiak és külföldiek számára egyaránt. A boldog idők a hetvenes évek vége felé megszakadtak. Egyre kevesebben mentek ki „Óbudára, egy jó túrós csuszára”, hiszen megemelkedett árak, hanyatló színvonal fogadta a vendégeket mind több helyen. A vendéglátás rangjának visszaszerzésére, új jövedelmezőségére tucatnyi egyedi terv született, míg 1980-ban napvilágot látott egy új kormányzati elképzelés, amely teret nyitott a magánkezdeményezések előtt. Mindez viharos vitát váltott ki. Volt, aki a szocialista tulajdon megtépázását látta benne, mások a bérlők túlzott meggazdagodásától tartottak. Sikeres, virágzó vállalkozásokról ugyanúgy hírt kaptunk, mint visszaélésekről, a vendégek megkárosításáról, sőt csődökről is, tény, hogy a megfontolt vállalkozók sorai közt szerencselovagok is jelentkeztek. A nyugati sajtó szenzációként tálalta a kezdeményezést, a kapitalizmus visszaállítása, a magántulajdon megerősítése felé tett lépésként üdvözölte. Vajon ez a pestimrei kiskocsma lenne az újjáéledő magyar kapitalizmus bástyája? Évekig tengődött jól, rosszul, szerény hasznát az ingázó munkások és a környék lakóinak alkoholfogyasztása biztosította. Az új lehetőségek azzal kecsegtettek, hogy ebből a csapszékből is lehetne színvonalas üzlet, sőt még a bevételek is emelkedhetnének. Erre gondolt a tulajdonos, a HORIZONT ÁFÉSZ, amikor a Vasútsori kiskocsmát árverésre hirdette meg. A filmhíradó egy évig kísérte figyelemmel az üzlet sorsát. [Egri Tamás főosztályvezető szinkron]: „Ez az üzemeltetési forma, a szocialista kereskedelem és így a szövetkezeti tulajdon része, az üzletek nem elidegeníthetőek a szövetkezet tulajdonából. Nem adunk módot, és ezt egyértelműen fogjuk szintén a szerződésben rögzíteni, a társadalmi igényekkel szembeni magatartásra.” Első lépésként tájékoztatják a jelentkezőket, meghallgatják elképzeléseiket, és persze kifogásaikat is. A rövid bérleti idő például sokakat elriasztott. [Szinkron]: „– Tulajdonképpen egy év az kevés arra, még szabad gazdálkodási jelleggel is kevésnek tartom, hogy teljesen felfuttasson valaki egy üzletet. Mi hárman már majdnem vissza is léptünk az 1 év miatt. – Ez egy útkeresés. – Mi is szeretnénk tudni azt, hogy ez a forma hogy válik be, hogy üzemel, hogy megy. Tehát mi is egy kicsikét az útkeresés időszakában vagyunk.” Zsákbamacskát árulni, de venni sem kíván senki. A jelöltek a helyszínen ismerkedtek a körülményekkel, a munka feltételeivel. Becsületes ajánlatot tenni csakis így szabad. [Szinkron]: „- Hát, tulajdonképpen az állagát meg kell őrizni az épületnek és a tisztaság az egy alapfeltétel.” Az első benyomások bizony nem túl derűsek. [Szinkron]: „– Elég kicsit a konyha, nem? – Kicsi. Sokkal nagyobbra számítottam.” A bolt eddigi vezetője vajon miért nem pályázik a bérletre? [Szinkron]: „– Az árakat nem nagyon lehet emelni, mert az átmenő forgalom és az itteni törzsvendégek nagy része is olyan, hogy olyan átlagos jövedelmi viszonyok között élnek. De olyannak érdemes próbálkozni, aki tényleg erre teszi fel az életét, hogy itt dolgozni, mert itt dolgozni kell. Az átlagos elképzelésekkel szembe az ilyen szabadkasszás üzleteknél nem úgy van, hogy a pénz az dől, nincs az, hogy most elmegyek szabadságra, mert akkor egyszerűen az ember szinte éhen hal.” Elérkezett a versenytárgyalás, amelynek tisztaságára és a jogi formák betartására állami közjegyző felügyel. A hiedelemmel szemben nem a bolt vételárára, hanem az ígért bevételre licitálnak. Tízezer forint óvadék kötelező letétele riasztja el a felelőtlen licitálókat. [Szinkron]: „– Az átalánydíj mértéke 986.000 forint. Megkérdezem önöket, vállalják az összeget? – Nem vállalom. – Önök? – Igen. – Vállalják. – Az átalánydíj összege 1.026.000 forint. Megkérdezem, vállalják az összeget? – Vállaljuk, igen. – Önök? – Igen. – Ismét emelem az összeget 40.000 forinttal. Megkérdezem önöket, hogy vállalják-e az összeget? – Vállaljuk. – Önöket kérdezem. – Igen. – 1.106.000 forint. Kérdezem, hogy vállalják-e az összeget? – Vállalom. – Önöket kérdezem. – Igen, tartjuk. – Tartják. Az összeg 1.855.000 forint. Megkérdezem, hogy vállalják-e az összeget? – Mink nem. – Önök? – Vállaljuk. – Vállalják az összeget. Így megállapítom, hogy a 102-es kisvendéglőnk 1.855.000 forintos átalánydíjjal Fekete Tamás és Rácz Attila pályázók nyerték el.” A vesztesek visszakapják az óvadékot, az új bérlők pedig azonnal megkötik a szerződéseket. Vendéglátóipari tapasztalatok híján vajon milyen terveket sző ez a két fiatalember az előttük álló kemény hónapokra? [Bérlők szinkron]: „– A bevételünket is föltornáztuk végeredménybe, mer 500.000 forint volt az azelőtti bevétele a boltnak és hát ezt majdnem háromszorosára, tehát állami bevételeket gyarapítjuk elsősorban. – Mindenféleképpen törekszünk, hogy mind a két fél jól járjon. – Mivel a bolt elég lerobbant állapotban van, szeretnénk új vendégeket meghódítani azzal, hogy színvonalasabb ellátást biztosítunk. Az elsősorban most nagyon fontos dolog lett itt még a szocializmusba is, hogy érdekeltté tenni embereket a munkára és itt most azt hiszem ez elsőrangú példája annak, hogy érdekeltté vagyunk téve.” Fél év elteltével látogattunk el újra a Vasút-sorra. Nem kis csalódásunkra, semmi sem változott. A bolt maradt, ami volt, hétköznapi csapszék. Vajon miért? [Bérlők szinkron]: „– Elején úgy indultunk, ahogy elterveztük, tiszta asztalterítőkkel, üveg hamutálcákkal, csak 2-3 nap alatt mindennek lába kélt, és még egyszer nem akartuk már pótolni, mert láttuk, hogy reménytelen a vállalkozás. És sorra minden ilyen újítási kísérletünk csődbe jutott. – Például más árukat is hoztunk. Más sört, tehát nem Kőbányait, hanem hoztunk minőségi sört. Itták, vitték. – Vendégekkel sem volt probléma, normálisan viselkedtek tényleg, kidobót alkalmaztunk, de nem sikerült ez se.” [Egri Tamás főosztályvezető szinkron]: „Elég sok problémánk volt ezekkel a fiúkkal, üzemeltetési, higiéniai és egyéb gondok tekintetében és nem tudtunk ellenük eljárni. Míg a hatóság felébredt, a Köjál, a Tanács.” [Bérlők, riporter szinkron]: „– Hát itt olyan megrögzött szokások vannak, hogy például a húst hússal eszik az emberek, de mást, újat. Csodálkoznak rajta és nem, nem eszik, azt hiszik, hogy mi rosszat akarunk nekik vagy meg akarjuk őket mérgezni, vagy nem tudom. Amennyi energia volt bennünk, mikor elkezdtük, annyi erővel átalakíthattuk volna a Hiltont is. – És mi az igaz azokból a fantasztikus jövedelmekből, amiről, amikről hallani nap mint nap? – Mi is hallunk róluk. Sokat. Meg ugye azt is hiszik rólunk, hogy mi most mennyit keresünk, de most így megnézne minket, a zsebeinket, akkor nem sokat látna, meg úgy általába. Aztán amink van, azt befektettük az áruba, és az üzletbe. – Meg tényleg mindent meg kell találnunk, hogy fizetőképesek maradjunk. A pultot is úgy üzemeltetjük, hogy NDK pultunk van, hogy kevesebb víz fogy. Kényszerítve vagyunk, hogy a boltba dolgozzunk, sokat legyünk nyitva, kiszolgáljuk a vendégeket, mert hogy ha nem szolgáljuk ki, akkor nincs pénz, akkor nem tudunk fizetni. Nem úgy van, mint ahogy gondolják sokan, hogy az ember csak kibérel egy ilyen boltot vagy szerződéses üzemelésbe átveszi és akkor annyit keres amennyit akar. Mert itt nagyon sokat kell fizetni. – Mi végezzük a segédmunkát. Mer arra nekünk nincs pénzünk, hogy most ide felvegyünk egy hordógurigatót vagy egy ládapakolót. Ezt ketten megcsináljuk, valójában azzal is spórolunk.” A nagy célokból eszerint semmi sem vált valóra? [Bérlők, riporter szinkron]: „– És akkor ki járt jól itt? – Az állam. Egyértelműen.” Hadd tegyük mi hozzá: a bérlők sem jártak rosszul. Saját kasszájuk is gyarapodott, nemcsak a szövetkezeté. Ez azonban kemény munkával szerzett, becsületes jövedelem. Most, egy év után érdemes-e folytatniuk? [Bérlők szinkron]: „– Hát, abba az esetbe, hogy ha természetesen, hogyha megint olyan bérleti díjba tudunk megállapodni a gazdálkodó szervvel, amelyik nekünk még megéri. Mert nem lehet, nem lehet ész nélkül licitálni, mert akkor ember akkor nyerni nem tud, csak bukni.” Ez a kiskocsma se nem szenzáció, se nem szégyen. Átlag. A szövetkezet és a bérlők elégedettek, talán a vendégek is azok lesznek. A Vasút-sori tapasztalatok a maganvállalkozásokra vonatkozó rendelet megvalósításában is hasznosak lehetnek. Ahogy a most hallott bérlő, Rácz Attila mondta: lehet jövője, de csak ott, ahol szükséges, és csakis ésszerű határok között.

Kivonatos leírás: