Elhangzó szöveg: Mostanában sokat látunk, hallunk, olvasunk Lengyelországról. Mi most megpróbálunk filmarchívumunk segítségével képet adni a lengyel válságról és annak következményeiről. 1980. nyarán Lengyelországban a korábbi vezetés hibái, a rossz élelmiszerellátás és a munkások véleményének semmibe vevése miatt az elégedetlenség hullámai magasra csaptak. Sztrájk sztrájkot követett és a rosszul szervezett gazdaság ennél fogva is folyamatosan haladt az összeomlás felé. A párt és a tömegek kapcsolatában is egyre mélyült a szakadék. Mindenki részese volt a gazdasági zuhanás megpróbáltatásainak, ha másutt nem, a mindennapos bevásárlás, vagy bevásárlási kísérlet során. Gigantikus sorok gyülekeztek az üzletek előtt. „Mindegy mit” jelszóval a felvásárlási láz soha nem látott méreteket öltött. A lakások éléskamráinak feltöltésével párhuzamosan kiürültek a boltok és a raktárak polcai. A zloty kezdte elveszíteni értékét, így becsületét. A zsebben lévő bankók kiadásának lehetőségei mind szűkebbek lettek, egyre kevesebb árut tudtak kínálni az ország hivatalos pénzéért. A dollár és más keményvaluták feketepiaci ára pedig rácáfolt minden korábbi találgatásra az átváltás felső határát illetően. Eközben a kormány tehetetlensége, a szakszervezet teljes passzivitása és nem utolsó sorban a Lengyel Egyesült Munkáspárt 1970. és 1980. között hivatalban volt egyes vezetőinek hibás döntései miatt érzett elkeseredésükben, egyre többen akartak tartozni egy olyan szervezetbe, ahol meghallatják őket, ahol biztosítva látják, hogy a múlt torzulásai nem ismétlődnek meg. Ezért szavaztak kezdetben sokmillióan bizalmat a Szolidaritásnak, melynek élére Lech Walesa állt. Hosszúra nyúlt tárgyalások után az akkori miniszterelnökhelyettes Jagielski írta alá a megállapodást a gdanski üzemközi sztrájkbizottság vezetőjével. A 21 pontos megállapodás két legfontosabb eleme, hogy a sztrájkolók felveszik a munkát, a kormány viszont engedélyezi úgynevezett önkormányzati szakszervezetek létrehozását és elismeri a sztrájkjogot. 1980. szeptember elején reményt keltő napokat élt át Lengyelország, a kibontakozás, a megújulás távlata sejlett fel, hiszen a kormánnyal egyezséget kötött, születő szakszervezet kinyilatkoztatta, hogy tiszteletben tartják a lengyel alkotmányt, a dolgozók szociális és anyagi érdekeit képviselik és nem szándékuk politikai párt szerepét játszani. Az azóta eltelt idő bizonyította, hogy a kezdeti elhatározások, akármilyen jól is hangzottak egy felbolydult országban, a végrehajtáskor irányt tévesztettek és a megállapodások több pontjában éppen az ellenkezője történt annak, amit írásba foglaltak. Sztrájkkészültségek és sztrájkok bénították ismét a gazdaságot. A szakszervezet szabadságjogokat emlegetett, s eközben tovább rontotta az amúgy is katasztrofális gazdasági helyzetet, a piaci ellátást. Ilyen körülmények közepette lett Gierek helyett Stanislaw Kania a LEMP első titkára. Személyében olyan ember került a párt élére, aki a korábbi években, mint a Politikai Bizottság tagja, az adminisztratív ügyekért felelős Központi Bizottsági titkár tevékenykedett. A legfontosabbnak nevezte: minden dolgozó bizalmát visszaszerezni a párt iránt. Kania azt az alapvetően helyes, igaz, egy éves hivatali idején el nem ért célt hirdette, mely szerint egy idő után a munkásság széles tömegei nemcsak vezető erőnek tekintik a pártot, hanem magukénak is vallják azt. A bizalom megteremtése a legnehezebb munkának bizonyult és bizonyul ma is Lengyelországban. A sztrájkokban, a véget nem érő kormány és Szolidaritás közti vitákban megfáradt ország lakói nyugalomra és az eddigieknél több élelmiszerre vágytak. Ehelyett egyre parázsabb vitákat folytattak és egyre több élelmiszerjegyet nyomtak. A lengyel dolgozók alapvető életérzésévé a munka helyett a sztrájk vált. Lényegében az sem változtatott a helyzeten, hogy 1981. február 11-én a lemondott Pinkowski kormányfő helyébe Wojciech Jaruzelski hadseregtábornok, nemzetvédelmi miniszter lépett. 90 békés nap után a Szolidaritás ismét akcióba kezdett. Visszaélve tömegbázisával, újabb és újabb követelésekkel zsarolta a kormányt. Mind az iparban, mind a mezőgazdaságban lehetetlenné tették a folyamatos termelést. Ahol nem szüntették be a munkát, ott is anyaghiány, szervezetlenség bénított. A mezőgazdaságban a sokéves rendkívül rossz időjárás után 1981 nyara jobb eredményeket hozott, de a magánszektorok kisparcelláin nehezen forduló óriáskombájn, a széles gégecsőből kis zsákokba töltött gabona jelképe is lehet a fejlesztés elodázhatatlan szükségének. Vészesen közeledett a lengyel tél, amikor az események felgyorsultak. 1981. október 16-án a Központi Bizottság 4. plénumán Kania lemondott, Jaruzelskit választották első titkárrá. A Szolidaritás sztrájkfelhívásai tovább rontották az ország helyzetét. A bányákban hónapról-hónapra csökkent a termelés, a nagy exportbevételt jelentő sziléziai feketeszén csak akadozva és a szerződésbe foglaltaknál kisebb mennyiségbe érkezett a külföldi megrendelőkhöz. Például az osztrákokhoz. Hadd emlékeztessek itt Kreisky kancellár szavaira: „Jogokról csak abban az országban beszelhetünk, ahol a követelések mögött munka, kemény munka van.” A külföldi adósságok viszont folyamatosan nőttek és elérték a 27 és fél milliárd dollárt. Erre az időszakra már gazdaságilag a szakadék szélére került az ország és ezt a helyzetet használták ki a szakszervezetnek indult és politikai párttá alakulni szándékozó Szolidaritás vezető körei. Tavaly ősszel kétfordulós gdanski kongresszusukon már megfogalmazták szocialistaellenes programjukat. Nem sokkal később az országos elnökség ülésén a Szolidaritás vezetői az ellenforradalmi szervezet, a Társadalmi Önvédelmi Bizottság főideológusaival együtt kijelentették: „A konfrontáció elkerülhetetlen, a villámgyors manőver útját kell választani. Le kell járatni a vajdasági hatóságokat, középületeket kell elfoglalni. Az általános sztrájk meghirdetésére csak az alkalmas pillanatot kell kivárni”, fogalmazták meg. A hatalomátvétel a küszöbön állt, a nyilatkozatok alig leplezetten szóltak a tervekről. 1981. december 13-án, reggel hat órakor a Varsói Rádió egyes programjában Wojciech Jaruzelski táborok bejelenti a szükségállapotot, amely Lengyelország egész területére érvényes. „A jelenlegi helyzetben, amikor az ország katasztrófával néz szembe, a tétlenség bűn lenne részünkről.” Felszólította a katonákat, hogy teljesítsék kötelességüket. Hozzátette, hogy a lengyeleknek maguknak kell megbirkózniuk problémáikkal. Mint mondta: „A lengyel Népköztársaság szuverén állam, Európa szívében fekszik és ezt a tényt mindenkinek figyelembe kell vennie”. Igaztalan volna azt állítani, hogy a szükségállapot bevezetése osztatlan lelkesedést váltott volna ki Lengyelországban. Nyilvánvaló, hogy a kényszelépéssel a katasztrófához vezető folyamatot kellett megállítani, de tudták, hogy a sokk órái, a döbbenet napjai után következnie kell valaminek, ami túlmutat a Szolidaritás kínálta lehetőségen, ami megakadályozhatja a gazdaság teljes széthullását, határt szabhat a feketézésnek és a bűnözésnek. A kezdeti kötöttségek, az állampolgári jogok időszakos csorbítása után, fokozatosan feloldották a kényszerítő intézkedések egy részét, magyarul lassan normalizálódik az élet Lengyelországban. A bányákban 16 hónap után ismét növekedik a felszínre hozott szén mennyisége. A kohóművekben, gyárakban, ha nem is teljes kapacitással, de már folyamatosan dolgoznak. Varsó újra a megszokott arcát mutatja, kevesebb már a járőr, katonai járművek helyett a tömegközlekedés jellemzi az utcaképet. Az élelmiszerellátás, ha még nagyok is a bajok, valamelyest javult a katonai irányítás óta. A gazdasági reform részeként február elsején bevezetett igen nagymértékű élelmiszeráremelés is a piaci egyensúly helyreállítását szolgálja. A cél az, hogy ne romoljék tovább a beteg gazdaság állapota, hogy a lakosság pénzbevételei ne legyenek függetlenek az árualaptól. Most érvényes igazán a mondás, amelyet az elmúlt másfél esztendőben oly sokan és oly sokszor idéztek: „Lengyelországnak nyugalomra és munkára van szüksége ahhoz, hogy talpra álljon.” Ehhez kap segítséget a világ egyik részéből, fenyegetést, szankciót a másikból, ez utóbbi pedig az egész világhelyzetet kedvezőtlenül befolyásolja. De mindemellett felsejlik a megértés józan hangja az ENSZ Palotából is. Legalább is az új főtitkár, Perez de Guellar részéről, aki bemutatkozó sajtóértekezletén kijelentette: „Semmi olyan bizonyítéknak nem vagyunk birtokában, ami külső beavatkozásra utalna. Ezért a Lengyelországban kialakult helyzetet lengyel belügynek kell tekinteni.” De azt, hogy Lengyelországban valóban konszolidálódjék a helyzet, az mindenki érdeke.

Kivonatos leírás: