Elhangzó szöveg: A Puszták népének öntudatra ébresztő munkása, a világhírnév közepette is népi-nemzeti magyarnak megmaradt Illyés Gyula nincs többé. A háromszoros Kossuth-díjas író-költő-gondolkodó kameránk előtt nemrégiben még így foglalta össze 81 évének történetét, élete értelmét. [Illyés Gyula, Domokos Mátyás szinkron]: „- Én igen korán kezdtem írni, de sosem akartam publikálni, szóval nem az volt a célom, hogy írói karriert, vagy ilyesmit csináljak, mihelyt megtudtam, hogy vannak versek, mivel olyan helyen nevelkedtem fel, ahol a népdal még valóban eleven hatóerő volt, vagyis a pusztán, ha valaki átment egy faluba, akkor a lányok és a legények este megrohanták, hogy mi az új nóta. Hogy mit énekelnek a másik helyen és akkor azt el kellett neki ottan ezt énekelni, és az szájról szájra ment. És én azt gondoltam, hogy én szintén ilyeneket tudok csinálni majd és hát adok valami, hogyha olyan nagy szükséglet, hogy itten énekeljenek, hát kezdtem olyan népdalok formájában esetlen klapanciákat csinálni, de mikor a középiskolába rájöttem, hogy ezt aláírják és ez valami ipar, akkor nagyon meghátráltam, és akkor mikor középiskolába…Akkor mikor középiskolába kerültem, ott csupa elvont dolgot kellett tudnom, hogy milyen a verstan, vagy hogy milyen a magyar nyelvtan azt én képtelen voltam megtanulni, képtelen voltam megérteni, szóval főnévi igenév, mint állítmány, vagy mint alany ez számomra ma is köd. Tehát, amikor ilyeneket kellett tanulnom, nem beszélve még elvontabb dolgokról, akkor a fejem megállt. Úgy kezdtem, mint majdnem mindenki, hogy azokat a verseket, amik tetszettek nekem azokat – nagyon jó agyam volt a versek megjegyzésére – azok a fejembe ragadtak, azok is, amelyeket még nem értettem. Például Berzének a Fohászát, ami hát mondjuk egy tizenkét éves agyba nehezen fér be, az ínyembe, a szájpadlásomba rögtön belefért és boldogan mondtam föl, tehát élveztem magát a nyelvet is. Tehát ezeket szerettem volna leírni, de nem írtam le, ellenben már azt hiszem tizenhárom, tizenkét éves koromban csináltam egy kemény füzetet, amibe kemény lapok voltak és beleírtam a saját verseimet. És mindig azt reméltem, hogy nem költő leszek, de egyszer tudok majd olyan verset írni, mint az igazi költők. Az bizonyos, hogy akkor, mikor én irodalommal kezdtem foglalkozni, akkor általában ez volt az irányzat, hogy a pusztán a szépségért való művészet az befejezte a maga korszakát, úgynevezett l’art pour l’art, tehát valahogyan a szociális gond, az emberiességnek a kifejezése, ez túl nagy erővel nyomult fel az irodalomba, hát már Adynál is, szóval a közéletiség, amit ma mondanánk, hát ez Ady verseinek mondjuk a 60 százalékában lobog. És megint nem tudnám megmondani, hogy miért volt, talán családi örökségként igen nagy szociális érzés bennem is, mert az egész családomban, anyámban és volt egy igenfinnyásság a csúnyaság, az igazságtalanság, hazugság ellen. Tehát ez a kényesség terelt megint oda, hogy a társadalmi igazságosságot is bárhol találtam meg, azt rögtön pártoljam. Minden művészeti alkotás a meggyőzésnek egy olyan elemét működteti a lélekben, hogyha valami szépen van leírva elfogadod, hát itt a művészetnek az óriási hatása, hogy még bűnt is meg tudsz magyarázni. Elolvastam az egész Toldit rögtön, szóval mondom úgy mentem az utcán, hogy nekimentem az embereknek, a rím és a szép nyelv annyira lekötött és odahaza rögtön elolvastam. És azt hittem rájöttem az élet igazságára. Én sokat szenvedtem, boldogtalan gyerekkorom volt, nem szóval a külső körülmények miatt, de az, hogy itten van a Miklós, elnyomják, de mégis győzedelmeskedik a végén sok szenvedés árán, ott van a bátyja, aki gazember, no de megbűnhődik, rosszul jár, szóval így végig azt hittem, hogy rendet lehet teremteni a világban, és ez a törvény, ez uralkodik és érdemes jónak lenni, érdemes olyannak lenni, mint Miklós, mert az az fogja megkapni a királyi kegyet, az győzi le a Hobubánt, ő boldogul. Nem érdemes gazembernek lenni, mint a bátyja a György, mert az fölsül, tehát azt hittem, na végre meg van a világban a rend, tehát itt én tudom, hogy hogy kell viselkednem. Hát aztán ez már Pesten történt, egy hét múlva rájöttem, hogy a világ rendje nem ez. Hát az Arany ezt nem tudta? Tudod, kezdtem lenézni a költőket, hogy hát itt valami baj van, szóval jobban meg kell nézni ezt a mesterséget, majdnem azt mondom szerettem volna Arannyal beszélni, hogy hát magát félrevezették, az élet pontosan nem ilyen! A vers az mindig Isten ajándéka, rendszerint darab papírjaim vannak, azokra följegyzem úgy, hogy úgysem ér az semmit, de azért nem dobom már, nem dobtam el és később észreveszem, hogy ottan van valami, szóval kiderült az, hogy épkézláb az, amit leírtam gyorsan, vagy pedig abból lehet valami csinálni. És akkor majdnem most már egy tudatos, pontos, azt lehet mondani az iparos szorgalmával abból, amit a híres ihlet ad, szóval egy villanásból, abból csináljak egy olyan műalkotást, ahogyan egy asztalos mondjuk egy jó asztalt megcsinál. - Azt mondottad az embernek nem kell tartania annyira az elmúlástól. Hiszed azt, hogy az alkotást szembe lehet szegezni ezzel a fenyegetéssel? - Nem, nem szóval időleges. Hát minden alkotás, hogy mondjam időrend kérdése, hát a piramisoknak az alkotói mit hagytak tulajdonképpen: üres formát, ez egy nagyon bonyolult kérdés: a halál, én erről szintén eleget elmélkedtem ismerek rengeteg teóriát, új gondolatot nem tudok mondani, de vallomást igen, hogy állok ezzel szemben, szóval egy dokumentumot. Nem félek a haláltól, szóval magam is vizsgáltam magamban, hogy mikor fog ez föllépni, én ezt gondolom, hogyha nyugodt fájdalommentes tudattal tudnék meghalni, ezt vállalom. A másik, amit tisztáztam magamban, hogy az elmúlás gondolatától nem félek. Hogy ennek mi az oka szintén nagyjából tudnám, azt tudnám Heideggerrel és a többiekkel ellentétben, hogy maga az élet halhatatlanság párti, abban a percben, ha te azon gondolkodsz, hogy valamit csinálsz, akkor a fiadnak ez jó lesz ötven év múlva, akkor tulajdonképpen már az élet halhatatlanságát szolgálod, tehát folytatsz valamit, tehát ösztönösen meg tudsz valamit oldani. Tehát én nyugodtan azt lehet mondani szembenézek az elmúlással, ne fájjon, ne legyen megalázó, piszkos, szennyes, ne okozzak túl nagy fájdalmat a hozzám tartozóknak, tehát valami emberi boldog pillanat legyen inkább az, hogy elmentem. Megmarad a közösség, szóval az embereknek a jó társadalma, megmaradhat nagyon sokáig az a közösség, amivel nekem dolgom lehet, akkor elvégeztem a dolgomat és azt hiszem szembe tudok nézni az elmúlással.”

Kivonatos leírás: