Elhangzó szöveg: 1944-ben most 40 éve Európa szinte egybefüggő füst és lángtenger. A II. Világháború hatodik esztendeje nem sok jót tartogat a hitleri Németországnak. Mozgásban egyelőre csak a keleti front van. Kétezer kilométeres arcvonalon több mint 200 napja folyik a nagy támadás. Felszabadul Ukrajna, Bjelorusszia és a Baltikum jelentős része. A háború fő terhét viselő szovjet fegyveres erők létszáma ekkor már eléri a 9 milliót. 133 ezer löveg, 12 ezer harckocsi, 22 ezer repülőgép kerül bevetésre. E roppant erő láttán a szövetségesek arra a felismerésre jutnak, hogy lépniök kell. A Vörös Hadsereg most már egymaga is képes végezni a Wehrmachttal. A Krím-félszigeten három irányból indul a támadás, amelyet Von Wülmitz a Berlini Rádió hírmagyarázója így kommentál: "A német hadművészek nehezen barátkoznak meg a szovjet szabályellenes taktikájával." Az előretörő vörös csapatokat sehol sem képesek tartósan megállítani, néhány hónap alatt 700 kilométerrel helyeződik Nyugatabbra az arcvonal. A szovjet előőrsök elérik Romániát, a Kárpátokat és a Lengyel-síkságot. A villámháború beigért diszmeneteiből ez maradt: bevonulás a hadifogolytáborokba. Csupán a Krímben a 17. német hadsereg 7 tábornoka és több száz tisztje adja meg magát, a hozzájuk tartozó vaskeresztekkel és hadosztályokkal együtt. 1941 június 22-e óta egy egész nép várt erre a találkozásra. A szovjet állam határoszlopai visszakerülnek helyükre. A keleti fronton elszenvedett vereségek után lassan csikorogva mozdul az olasz csizma is. Június 4-én a bekerítéstől tartva, a 14. német hadsereg hátvédei elhagyják Rómát. Az ellenállás kilép az illegalitásból, a partizánok átveszik a hatalmat. Az ötödik amerikai hadsereg alakulatai így aztán harc nélkül vonulhatnak be Itália fővárosába. Róma, a nyílt város és műemlékei megmenekülnek a pusztulástól. Nyugaton a helyzet változatlan. A szövetségesek 1942 óta egyre csak halogatják a második front megnyitását, pedig amíg keleten 203 német hadosztály állomásozik, nyugaton mindössze 60-at puhít az állandó bombázás. Erődrendszerüket az Atlanti Falat Goebbels áttörhetetlennek nevezi, de a parancsnok Rommel tábornagy szerint a Fal csak mítosz és annak is gyenge. Rommel egykori afrikai legyőzője Montgomery most oldalán Eisenhowerral készül az új ütközetre. Az inváziónak Overlord a fedőneve. A nyitány: nagy erejű légiakció. 60-szor több repülőgépe van a támadóknak ebben a térségben, mint a Luftwaffenak. A fő cél a mögöttes utánpótló vonalak, hidak, vasúti csomópontok megbénítása. De Rommel még ezek összevetéséből sem tudja kiszámítani a partraszállás lehetséges helyét, amelyet több mint egymillió katona részére végül is ott jelöltek ki, ahol a legnagyobb lehet a meglepetés, hiszen távol esik a német határtól s így nincsen erős védővonal. Igaz, kikötő sem. Hitler szerint a támadás csak Calais-nál várható és az angolok megtévesztő hírekkel erősítik is ebben a hitében. A cél tehát Normandia, ahová csak messziről jöhet erősítés. Churchill miniszterelnöki doIgozószobája néhány órára elárvul, pedig közeli már az a nap, amikor a telihold a légierőnek, az apály pedig a partraszállóknak fog kedvezni. Az angol filmhíradó kamerái tüntetőleg követik a háborús kabinet fejét, amint kedélyes látogatást tesz a londoni állatkertben. Sir Winstonon nem látszik, hogy küszöbön áll a II. Világháború egyik legnagyobb vállalkozása, és a háborús korlátozások ellenére jókora húst ad a címerállatnak. A brit oroszlán azonban nagyobb harapásra készül. Június 6-án hajnalban megindul az inváziós flotta. Már csaknem a Csatorna közepén járnak, amikor a parti erődöknél elrendelik a riasztást. Néhány elit alakulat hamar talpra áll, de a parti erők többségének viszonylag gyenge a felszerelése, hiszen minden tartalékot változatlanul keletre irányít a német főparancsnokság. Hitler továbbra is meg van győződve arról, hogy a normandiai partraszállás csak megtévesztő hadmozdulat, és rögeszmeszerűen elutasít minden átcsoportosítási tervet. Közben szinte lángol a csatorna, és a szövetséges erők újabb és újabb hullámai közelednek. Nagy a veszteség a vízen, levegőben és a partokon egyaránt, de a hídfőállások kitartanak a pergőtűzben is. Ez volt a legkritikusabb időszak: a Halál 48 órája. Ejtőernyős deszanthadosztályok ereszkednek le a németek hátában. Az inváziós erők tőlük és a bombázógépektől várják, hogy leterítsék azt a bizonyos szőnyeget, amelyre ők majd biztonsággal ráléphetnek. Az utolsó métereket a sziklás partokig a sós vízben kell megtenni. A katonák a hatalmas kinagyított fényképek után az erődöket, de még a lakóházakat is ismerősnek találhatták. Mivel a június hatodikai dátum titok maradt és Rommel feleségének aznap volt a születésnapja a frontparancsnok Frankfurtban ünnepelt. Helyettese Rundstedt tábornok megpróbálta a védekezést, de a visszatérő Rommel körülnézve ezt mondta: "Ha holnap estig nem sikerül az angolszászok visszaszorítása, minden elveszett." Így történt. Mindebben nagy szerepe volt az utánpótlás biztosításának. A magukkal hozott, majd lesüllyesztett beton úszódokkok mesterséges kikötőként szolgálhattak. Az előrenyomulás olykor lelassul, Cherbourgot csak jóval a tervezett idő után tudják elfoglalni. A Wehrmacht megpróbál újabb védelmi vonalakat kiépíteni, de minden hiába. Nem számíthat mozgósítható tartalékokra, hiszen 4 és félmillió katona próbálja Keleten feltartóztatni a szovjet előrenyomulást. Marad a kétségbeesett kísérlet, bevetik a V-1-et, a rég beharangozott "csodafegyvert." A V betű a Vergeltung szó rövidítése, ami a németben megtorlást jelent'. Megtorlást a partraszállásért. Az első rakéta június 12-én csapódik be Dél-Angliába. Nehéz napok! 6 hét alatt több tízezer szárnyasbomba hull a szigetországra. A londoniaknak azonban jók az idegeik. Kiveszik részüket a védelemből, a mentésből. Közben tökéletesedik a léggömbzár és a radarrendszer. A légvédelem egyre több szárnyasbombát semmisít meg, már a Csatorna fölött. Elenyészett a V1- is, csupán "atyja" Wernher von Braun válik később Amerika rakéta-szakértőjévé). Az invázió történelmi tett volt, de a főszerepet a fasizmus szétverésében a háború végéig a Szovjetunió játszotta. Sok volt az áldozat mindkét oldalon és sok hónapnak kellett eltelnie, míg a keletről és nyugatról érkező felszabadítók találkozhattak az Elbánál. Ezekben az órákban joggal reménykedhetett abban a világ, hogy a szövetségesek együttműködése fennmarad a békében is. Sajnos nem így történt.

Kivonatos leírás: