Elhangzó szöveg: Történelmi város a Néva partján. Leningrád, a hajdani Petrográd volt tanúja a tíz napnak, amely hét évtizede megrengette a világot. S tanúi lehettek ők is, egykori magyar vörösgárdisták, a forradalom részesei. Ma már egyikük sem él. Éppen harminc évvel ezelőtt örökítette meg a híradó leningrádi emlékezésüket. Varga Gyula altábornagy, a forradalmi sereg egyik legendás parancsnoka, Komócsin Antal hajdani vöröskatona, László Aladár, a Lenin rend kitüntetettje, Ágoston Ignácz Ferenc s a többiek, akiknek jó része haza sem tért. A fogolytáborok barakkjaiban százezer magyar vágyott a béke és a szülőhaza után, kiábrándultak a háborúból, szembe fordultak annak haszonélvezőivel. S amikor Lenin egy új korszak lehetőségeiről beszélt, az orosz bolsevikok harcához tömegesen csatlakoztak ők, a magyar internacionalisták is. A szovjetek első dekrétumai a békéről és a földről. Mindez ma már történelmi lecke, miként az a százezer magyar is. [Müller Armand]: "1917-be már fegyvert kaptunk az orosz munkásoktól, s mikor beállt az októberi forradalom, összegyűltünk és megalakítottuk az Internacionalista Vörös Gárdát, Vörös Gárdát. A mi feladatunk, amibe csak belekerül, élet-halálba vissza kell, föl kell tartani a fehéreket a Bélaja folyó, az Ankarába folyik, az a folyó, ott, azon a helyen vissza kell tartani a fehéreket. Értesítést kaptunk, hogy a hátunk mögött Irkutszkba a fehérek fölléptek a hátunk mögött és elfoglalták Irkutszkot." Így idézte fel azokat a napokat Müller Armand s az emlékezést az Irkutszkban megtelepedett Nákovicz János folytatja [Nákovicz János]: "Mikor a forradalom volt, minket fölszabadítottak. Menjetek, ahová akartok! Majd ide értünk Irkutszkba, voltak elvtársak, azt mondták, gyerekek, magyarok vagytok, magyarok, gyertek a internacionálé hadseregbe. Örömest, adjatok fegyvert és bugyu (sic!) harcolni. Voltak a hadseregbe magyar gyerekek és meghaltak itten és máma, itt feküsznek, az orosz sírhal, itt vannak eltemetve az orosz földbe." Szovjet-Oroszország a békével fordult a külvilághoz, mégis újabb háborúval kellett szembenéznie. Kun Béla s a magyar kommunista mozgalom sok más későbbi vezetője is ott volt a Vörös Hadsereg születésénél, első csatáiban. A helyzet szorongató volt: tizennégy ország vett részt az intervencióban, hogy győzelemre segítse a fehér tábornokokat. Az amerikaiak keletről nyomultak be s a csendes-óceáni partoknál megjelentek a japán hadihajók. Támadó hullámok indultak nyugati irányból is. Németek, angolok, franciák most már közös fronton küzdöttek és felhasználták a kor legfejlettebb haditechnikáját is, köztük az I. világháborúban kipróbált acélszörnyeket, az őstankokat. De elakadtak, mert létrejött az az új hadsereg, amely képes volt a forradalom megvédésére. Az ezreket elemésztő csatákból új katonai vezéregyéniségek emelkedtek ki, köztük Csapajev, egy hajdani őrmester. A vörös lovasság élén, Bugyonnij és Vorosilov, akiknek seregeiben sok hajdani huszár hajtott végre vakmerő haditetteket. Az akadémiát nem végzett, de az utókor vezérkari akadémiájának nevet adó Frunze, a kiváló stratéga, az ő keze alatt is bátran harcoltak a magyarok. Az utazás a múltba elvezet a szibériai tájra, a Tungir folyó partjára is. Az emlékmű négyszáz magyar hősiességét idézi: ide vonultak vissza a túlerőben lévő fehérek elől, s az utolsó ütközetben valamennyien elestek. Máig magyar gázlónak nevezik a folyónak ezt a szakaszát, amelynek partján az egykori táborhely állt. A néma tárgyak, a régi nyomok újra indítják az emlékezést. De nemcsak itt, hanem az Amur mentén is, Habarovszkban, ahol tizenhat magyar zenész sorsát őrzi a história. Valamennyiüket lemészárolták, mert megtagadták, hogy a fehér tisztek kedvére muzsikáljanak. Amikor jónéhány esztendeje kameránkkal ott jártunk, még élt az egykori dalban is megénekelt amuri partizán. [visszaemlékező]: "Körül fogták a kozákok a házat, ahol laktak a zenészek és elvitték a Kanyusnába, a kazácsi Kanyusnába (sic!). Ottan őket összeverték, mindenüket elszedték, aztán kihozták ide erre a helyre. És itt kivégezték őket." Véres és kegyetlen, próbára tevő évek következtek. Tombolt a fehérterror, százezreket gyilkoltak meg, minden lehetséges módon, tűzzel-vassal irtották a forradalom híveit, a rokonszenvezőket, bárkit, akit egyáltalán gyanúba fogtak. Ott voltak közöttük a hadifoglyokból lett vörösgárdisták, s Omszk városában közös sírban nyugszanak azok a honfitársaink, akik kezükben fegyverrel vagy börtönudvarok kivégző falánál haltak hősi halált. Sok-sok évtized múlt el, de eleven az emlékezet az egymást követő nemzedékekben. A márványtábla a magyar internacionalisták szervezőjére, Ligeti Károlyra emlékeztet. [visszaemlékezők]: "Hát a Ligeti azt mondta és az oroszok is mondták azt, hogy magyarok fegyvert fogjatok, 40 ezer fegyvert mi tudunk adni és avval a fegyverrel Magyarországra mentek." "Beszéltünk, hogy gyertek, gyerünk, fogjunk fegyvert, mert a Ligetinek az elve az volt, hogy felfegyverezni a magyarokat és hazamenni fegyverrel." Nem tudtak hazajutni, mert Kolcsak fehér seregei bevették Omszkot. Ismét a régi képek peregnek. Ebben a börtönben őrizték és végezték ki Ligeti Károlyt. A siralomház falán hagyta hátra versbe szedett végrendeletét. Négy évig tartott az intervenció és a polgárháború, míg a Csendes-óceánnál véget érhettek a csaták. Szovjet-Oroszország, amelynek fővárosa akkor már Moszkva, fellélegezhetett és hozzáláthatott egy még nehezebb feladathoz, a szocialista építéshez. A Kreml ősi bástyái és újkeletű csillagai világszerte ismert jelképek, együtt fejezik ki, hogy hét évtizede valami új kezdődött ezen a Földgolyón. Korszakos eredményekkel és fájdalmas kisiklásokkal, a II. világháború drámájával és Európa történetének leghosszabb és remélhetőleg örök békeidőszakával. Újabban pedig bátor történelmi önvizsgálattal, a peresztrojka időszakával. S az évtizedek folytatódnak, a folyamatosság és a megújulás jegyében.

Kivonatos leírás: