Elhangzó szöveg: A görög mondavilágban Prométheusz az istenek tűzhelyéről ragadta el a lángot. Büntetésül Zeusz sziklához láncoltatta, hogy ott keselyű szaggassa az idők végezetéig. A városok örökkön égő tüzeit évezredeken át papnők és áldozati szüzek őrizték a templomokban. Ám, ha olykor mégis kialudt a láng, száraz fában pergetett ággal fellobbantott forgácsot vittek az oltárra. A középkor vége felé már optikai lencsével összegyűjtött napsugarak gyújtották meg a tüzet. De ez amolyan boszorkányságnak számított. Az általánosan elterjedt tűzgyújtó eszköz mintegy kétezer évig a kova és a tapló volt. Szikrázó kővel meggyújtott, jól égő anyag, ez bizony az öngyújtó elve. Még a gázöngyújtó gondolata is messze megelőzte a gyufa felfedezését. Hisz már a XVII. században tudták, hogy a kénsavba merített cinklemez áramló gáza felizzítja az útjába helyezett platinataplót és az lángra lobban. A XVIII. század második felében mégis a gyufa terjedt el általánosan. Csakhogy ezek a gyufák még sokáig csak robbantak, szikráztak, tüzet okádtak és aligha volt ajánlatos zsebben hordani őket. A lobbanó és gyors égésű anyagokat elsőként a magyar Irinyi János választotta szét. A foszfor a doboz oldalára, a káliumvegyület a gyújtó fejére került. Azóta szerte a világon naponta faóriások ezrei kezdik meg sajátos átalakulásukat. Ötletes, olykor rafinált gépek mártják, rendezik a gyufaszálak milliárdjait. Készítik, nyitják, töltik, zárják a dobozok millióit. Laboratóriumokban ellenőrzik lobbanékonyságukat, gerincük szilárdságát, fejük keménységét. És hogy a gyűjtőknek is legyen némi örömük, ma már a formák és méretek egyre nagyobb gazdaságát állítják elő.

Kivonatos leírás: