Elhangzó szöveg: Fót, 1957 (szinkron:) " – A kulcsot a gyermekváros egész lakóinak nevében átveszem és igyekszünk, hogy minél szebbé tegyük ezt az otthont. – Azt akarjuk, hogy ez a közösség, mint egy sok-sok, sok száz tagú család, úgy nőjön fel, hogy itt mindenki mosolygós arcú gyermekké váljék. Azt akarom, hogy ti az első lakói a gyermekvárosnak sok-sok utánatok jövő gyermeknek meleg otthont tudjatok teremteni." (szinkron:) "Hároméves koromban kerültem állami gondozásba és végig, 18 éves koromig állami gondozott voltam. Itt, a gyermekvárosba nevelkedtem, itt jártam szakközépiskolába, most lesz egy éve, hogy dolgozom, itt az óvodába, olyan helyen, amilyen helyen szintén én magam is játszottam, örültem egyes dolgoknak és úgy érzem, hogy így felnőtt fejjel nagyon jó dolog hasonló sorsú gyerekkel foglalkozni. Ezek a gyerekek valamivel másabbak, mint a kinti gyerekek. Több szeretetet igényelnek az embertől és nekünk itt azon kell lenni, hogy biztosítsuk ezt a szeretetet. Sokkal közvetlenebbnek kell lenni itt a gyerekekkel, mint egy kinti óvodában, mer’ mondjuk egy kinti óvodába a gyerekek nem olyan ragaszkodók, nem annyira az óvónő a minden, mer’ otthon van apuka, anyuka, van testvér és van nagymama és, és nagyon sok hozzátartozó, de egy ilyen intézménybe, szóval itt, itt az óvónéni az, az minden. Anyuka is, meg, ha kell, akkor játszópajtás is és, és minden, amire, amire a gyerek elképzeli és felkéri az embert. Annyira nagy a gyerekanyag, hogy egyenként foglalkozni mindegyik gyerekkel nem lehet. Egyszerűen lehetetlen és sajnos elég sok gyerek van olyan egy-egy csoportba, amelyik rászorulna arra, hogy egyénileg foglalkozzanak vele." (szinkron:) " – Apukádat, anyukádat ismered? – Nem. – És kihez szoktál kijárni? – Patronálóimhoz. – És őket, hogy hívják? – Patronáló apukámat Csorba Sándor és a másikat meg Szécsényi Erzsébet. – Szeretsz oda kijárni? – Igen. – Szeretsz elmenni apukához, anyukához? – Igen. – És milyen? – Jó. – Katikám, mi a te neved, mondd el légy szíves a bácsiknak! – Köves Kati. – És a apuka, anyuka nevét tudod? Mondd el! – Igen. Az apukám Tibi bácsi, az anyukám meg Éva néni. – Na, a teljes nevüket is tudod? – Azt nem. – Hogy is hívnak téged? – Réti Anti. – És az apukád? – Balogh Miki. – Szeretsz oda kijárni? – Igen. (…) Hát nyáron egyszer így mentem ilyen lavórba, ilyen kiültem, aztán játszottam a katonáimmal. Apukámnak meg kocsija van. Még nincs is autójogosítványuk és már bír vezetni. – Igen? És ültél a kocsiba? – Igen. Már sokszor. – Kati, mit szeretnél csinálni? – Segíteni. – Kinek szoktál segíteni? – Anyukámnak. – Tónikám, te? – Én azt várom, hogy már legyek, hogy hazamenjek, azt így játszak, már úgyis van otthon biciklim. – Amennyire tudja az ember azér’ azt az egyet, amit szülőként pótolni kéne, tehát a szeretetet, azt megpróbálja az ember, amennyire tőle telik és mindent megtesz, de mégis én úgy értem, hogy ezt az egyet száz százalékig pótolni nem lehet intézményekbe. " (szinkron:) "… a nyulacska. Erre megyek, itt megáll, itt egy körutat csinál, itt búvik, ide be kicsi gyermek keblébe!"

Kivonatos leírás: